‘How are you feeling, princess?’ Your voice brushes past my ears with a certain ease I always admired. You have the ability to make even the gravest questions sound so awfully casual… Or maybe there’s just a soothing familiarity to everything that you do that makes it all okay.
You crack into a gentle smile as you look at me. Sometimes I wonder if you noticed how your face matured throughout the years. How the green of your eyes got brazed with golden dots, how your cheekbones got slightly more angular, how your smile got wider, more radiant. You look more handsome and laid-back than ever.
‘I’m happy. Happier than I remember being in years.’ I just smile back at you lazily, tilting my head slightly as I watch the first rays of morning sun touch the surface of the lake behind you. ‘I can’t really explain it. It’s not like everything’s got solved or the issues I had just went away… No, I’ve just… I’ve just moved past them, I guess. For months it was all about suffering and purging and getting the venom out of my system, and now it is… just gone. All the sorrow and the grief. It’s all gone.’
Something lights up deep within your eyes as your smile gets wider than ever. ‘So what now, little miss sunshine?’
‘Now, huh? Now we just sit and watch the sun come up. It’s a nice moment. Let’s not waste it.’
‘Waste it? On what?’
‘On anything. Let’s just enjoy this feeling as long as it lasts. However long it might last. ‘Coz this is the only time we get to feel like this. Life moves forward and forward only. Relish in it.’
Your laughter chimes through the air with the ease of light beams glimmering upon the undisturbed surface of the lake. That moment, you look happier than I’ve ever seen you.
Két kavicson billegek a patak felett. Lassan dőlök jobbra, aztán balra, miközben alattam folyamatosan zubog a víz. Ha előttem állnál és megfognád a kezem, egy egész kicsit tisztább lenne minden. Hogy melyik oldalra dőljek, hogy belelépjek-e a patakba, és ha igen, mikor. Annyi minden van, amit nem láthatunk előre az életben… Apróságok és igazán nagy dolgok, csupa gyors döntés és momentum, amik örökre meghatározzák, milyen vágányon folyik majd tovább az életünk.
Teljes súlyommal a mellkasodnak dőlök, és te átölelsz. Megtartasz, engeded, hogy rád terheljek mindent. Becsukom a szemem és hallgatom a csöndet. Lassan egy ütemre hangolódik a légzésünk, lassan elmosódik a határ én és te között. Lassan… Az idő most az egyszer nem siet sehová. A tenyerén tart minket, s az ujjai közt szivárognak át a pillanatok. Csupa hajnali napfény és mosoly, virágok és észrevétlen érintések.
Két kikerics egymásnak dől a harmattól szikrázó réten. Tartós béke és boldogság.
Hű. Micsoda nyár… Elmondani sem tudom, mi minden történt június eleje óta, csak úgy pörögtek az események, egyik napból a másikba csöppentem és szinte pihenés nélkül élveztem a szabadságot. Azt hiszem, ez egyszerre volt az eddigi legeseményesebb és legjobb nyaram. Na persze nem csak a folyamatos bulik és kiruccanások miatt, de az emberek miatt is, akikkel tölthettem az elmúlt heteket, napokat. Köszönök mindent, a legjobb és a legrosszabb pillanatokat, amiket nekem szereztetek, az összes élményt, még akkor is, ha közülük néhányat nem sorolok a legjobbak közé. Mivel holnap utazom gólyatáborba, ahonnan csak szeptember elején jövök meg, ezzel a szombattal lezárult számomra a nyár. És mint minden jó dolog, ez is egy nagy bummal végződik majd; az életben egy remek bulival (ez már megvolt), a virtuális valóságban pedig egy jó hosszú posttal, amiben megköszönöm a nyaram minden egyes szereplőjének, hogy feledhetetlenné tették az elmúlt három hónapot. Nem fogok mindenkit kiemelni, de ha nem találod magad a sorok között, egy köszönöm akkor is megillet, ezt ne feledd. : )
Blue Jeans
Sokan gondolják azt, hogy csak az igazán szoros ismeretségek értékesek; te megmutattad, hogy ez nem így van. Hogy anélkül is lehet kacagva forogni körbe-körbe a lézerfények alatt, hogy igazán sok időt töltenénk együtt. Te vagy a kivétel minden szabály alól, a másik én, valaki, akivel mindig, mindig csak nevetünk. Ugyanazt gondoljuk és általában ugyanakkor, ugyanúgy. Még külsőre is hasonlítunk, így azt hiszem, a nárcizmus határát súrolja, mikor megcsókolsz. És igazán még ez sem számít, hiszen te és én… a tükörképed vagyok, és te az enyém. Egymásra nézve mindketten csak nevetünk és nevetünk, amíg szúrni nem kezd a tüdőnk. Tied a mosolyom, titokzatos szöszi.
Brown and Crimson
Mindig, mindent megbocsátasz nekem, és én nem tudom, miért. Te vagy az egyetlen ember, akivel szemben bűntudatom van. Akitől úgy érzem, folyamatosan bocsánatot kellene kérnem, és még akkor sem lenne kiegyenlítve a számla. Annyi mindent csináltál már értem, miattam… Magam után rángattalak egy olyan világba, ahová sosem tartoztál igazán, és egy kicsit el is vesztél benne. Láttam a szemeidben, hogy félsz. Láttam, de elnyomtam a gondolatot még egy tablettával, még egy korty pezsgővel… Szeretnék az lenni, akit bennem látsz. Akit látni akartál. Szeretném, ha én lennénk a te záradba illő kulcs, valaki, aki biztonságot és szeretetet nyújt neked, ha szükséged van rá. Szeretnélek úgy szeretni, ahogy mindig is érdemelted volna.
Egy pillanatig se hidd, hogy nem vagy számomra fontos. Ha tehetném, köréd zárnám a karjaim és megvédenélek mindentől, de mindentől. Tudom, hogy nem így ismersz, már ha ismersz egyáltalán… Sok mindent láttál belőlem, kemény mosolyokat, részvétlen pillantásokat, tablettákat, pezsgős dugókat, pörgést, kezeket a derekad körül… de azt hiszem, sosem engedtelek olyan mélyre, amennyire szerettelek volna. Sosem engedtem igazán, hogy lásd, mennyire fontos vagy nekem. Semmiért sem cserélném el a pillanatokat, amiket veled töltöttem.
White
Merő véletlenségből adtad nekem a legnagyobb ajándékot, amit adhattál, és azt hiszem, te még nem is tudsz róla. Nem tudsz róla, mekkora kincset ajándékoztál nekem a tudtodon kívül, ahogy arról sem, én milyen hálátlan voltam. Remélem, sosem derül ki.
Kitsune
Szeretlek. Egyedül ez számít igazán.
Purple
Senki sem tud úgy hallgatni, ahogy te. Ezer szóval felér pár csendes pillanat, néhány elvétett mozdulat. Zavart nevetés, butuska témák… azok a dolgok, amiknek súlyuk van, meghúzódnak a szavak mögött. Csendesen oldódnak fel a némaságban, elegyedve az esti tájjal. Hátra dőlünk a kopottas faszékeken, palacsintát eszünk, egyetemi teendőkről beszélgetünk, aztán megnézünk egy középszerű filmet; ez a mi terápiánk. Könnyen és gyorsan von ki minden kérdést belőlünk a csönd, minden pillanattal egy kicsit könnyebb nem beszélni. Szeretek veled hallgatni. Szeretem, hogy nem kell beszélnem ahhoz, hogy megérts.
Yellow
Azok közé az emberek közé tartozol, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva évek múltán sem léptek ki az életemből. Nem mindig az előtérben, de mégis folyamatosan itt vagy – ha máshol nem is, a kulisszák mögött biztosan. Csendesen ölelsz, ha senki sem látja, és mosolyogsz, azzal a mindentudó pillantással, ami elől szinte lehetetlen bármit is elrejteni. Te mindig itt vagy nekem, és én mindig itt vagyok neked. Egyszerű képlet. Ha nem akarok egyedül lenni, alhatok melletted, és te ugyanúgy ölelsz, mint évekkel korábban. A kedvemért az egész világot a feje tetejére állítanád. A kedvemért bármit és mindent megtennél. Mindig vigyáztál rám. Köszönöm.
Black
És ha már régóta ismert emberekről van szó… te egy igazán állandó változó vagy a képletben. Valaki, aki mindenkinél jobban ért, hiszen mindenkinél jobban ismer. A bizalom és a szeretet, ami összeköt minket, kiállt minden lehetséges próbát. Örök és nagyon, nagyon fontos helyed van a szívemben. Senki más mellett nem érzem magam annyira könnyűnek és szabadnak, mint melletted. Neked bármit elmondhatok, az oldaladon bárki lehetek. Mindenkinél mélyebben ismersz, így nem is kérdés, hogy valóban önmagamért szeretsz. Szeretem azt az embert, aki melletted leszek. Szeretlek téged mindenért, amit az évek alatt tőled kaptam.
Green
Van valami abban, ahogy hozzám szólsz… Valami határozott, de gyengéd, amitől ösztönösen bízom benned. Három és fél éve, mikor először találkoztunk, ugyanaz a mosoly ült az ajkaidon, mint most, ha meglátsz. Akkoriban még felelőtlenek és fiatalok voltunk, nem ismertünk határokat vagy kötelezettségeket, áthágtunk minden szabályt és nevetve sétáltunk a napfelkeltében. Csodáltál azért, aki vagyok, de sosem estél túlzásokba. Ha kellett, érvényesítetted az akaratod – talán ezt szerettem benned a legjobban. A hosszan elhúzódó vitákat, a játékos birkózást, a döntetleneket. Na meg a csintalan mosolyod, amitől egy pillanatra sem tudtam szabadulni. Veled egyszerre volt végtelenül komolytalan és végtelenül komoly minden; folyamatosan a két véglet között egyensúlyoztunk. Kevés emberben bízom annyira, mint benned, és nagyon, nagyon vigyázok a macidra.
Camelia
Ha tudnád, hogy ezzel a színnel jelöltelek, valószínűleg lecsapnád a fejem. Csak a fekete, a fehér és a piros – az örök szerkesztőelv, ha öltözködésről van szó. Szeretem az ilyen apró rigolyáid, megmosolyogtat, mennyire ragaszkodsz dolgokhoz. Az pedig igazán büszkévé tesz, mikor rá tudlak venni, hogy megszegd a saját szabályaid. Feles feles után, csókok, fekete combfix. Te vagy az egyetlen, aki igazán össze tudná törni a szívem, ha lennék olyan buta, hogy beléd szeressek. Így könnyebb minden. Féloldalasan mosolyogni egymásra, kézen fogva sétálgatni a Városligetben, bizonytalan öleléseket váltani… minden. Könnyebben fogadom azt is, mikor megfogsz és nekicsapsz valaminek, durván mögém lépsz, az ujjaid a derekamba vájnak… Sosem a gyengédségedről voltál híres, és én mindennél jobban élveztem azt az érzelmi szado-mazo játékot, ami kettőnk között folyt. Üss, fogadd az ütést, állj föl, üss újra; veled erről szólt minden pár héttel ezelőttig. Percekig a karjaidban tartottál, finoman, egyetlen szó nélkül, és én éreztem, hogy ez most nagyon más. Más, mint eddig bármi. Tiszta szeretet. Sosem hittem volna, hogy ilyen mélyen kötődsz hozzám.
Burning red
Neked annyi, de annyi mindent mondanék… Először is talán megköszönném ezt a csodálatos nyarat, hiszen abban, hogy így sikerült, neked óriási részed volt. Alig volt nap, hogy ne lettünk volna együtt legalább csak egy-két órát, aminek eredményeképp ha elköszönünk, azonnal hiányozni kezdesz. Nem tudtam, hogy tudok ilyen szorosan kötődni bárkihez is. Persze, volt már fontos számomra más is, de hogy minden (második) nap lássam… na azt nem. Kellett egy kis szabadság, pár nap, amikor magamra fókuszálhatok. Veled szó sincs erről. Legszívesebben minden nap melletted ébrednék, mint például ma. Lustán és fáradtan, fültől fülig érő mosollyal. Szeretem, hogy veled sosem kell sietni. Sietni, vagy tettetni vagy bármi olyan dolgot csinálni, ami általában még a legjobb kapcsolatoknak is velejárója. Veled bóklászhatunk órákat a városban csak úgy, hogy aztán beüljünk valahova vacsorázni, beszélgessünk, nevetgéljünk, kézen fogva hazasétáljunk… Veled egy kicsit mindig megáll az idő. Kiszakadunk a mindennapi rohanásból, lecsendesedik minden. Veled lehetek bárhol, mindig biztonságban vagyok. A strandon, a japán étteremben, az ágyamban, egy lépcsőn… Egyszerűen csak átölelsz, és a fülembe súgod, hogy szeretsz. És én elhiszem. Neked valóban elhiszem.
Mikor felébredsz, megpaskolod magad mellett a kórházi ágyat, jelezve, hogy feküdjek oda. Hirtelen megdobban a szívem. Szürreális jelenet, mint a szikrák, amiket már te is érzel. Apró villanás, fehér fény, pattanó hang. Elektromos feszültségként cikázik közöttünk… valami. Valami megfoghatatlan, nyugodt, gyengéd és szeretetteljes, ami igazán csodálatossá tette számomra az elmúlt két hónapot. Biztonságban tartottál, amikor senki más. Mindig, mindig ott voltál nekem. Szeretlek.
Hosszú idő óta először őszintén kijelenthetem; boldog vagyok. : )
Egy. Kettő. Három. Mondd, hogy nem gondoltál rám minden egyes nap. Mondd, hogy soha, semmi sem volt valós. Mondd, hogy álmodtalak.
Az ajkaim közé mosolyogtál, és mi olyan, de olyan fiatalok voltunk. A kezed az ingemen, az enyém a sapkádon, hideg kőfal a hátam mögött, és te megforgattál. Az egész világ kicsit más volt veled. Pár centivel kifordult a tengelyéből, kockás ingek, convers csukák, féloldalas frufruk. Te voltál az én hercegem, az utolsó, a fiú, aki összetört mindent. És én mégis végtelenül hálás voltam neked mindenért.
Reggel volt, vagyis inkább hajnal, te az ablakpárkányon, a cigarettacsikk még füstölt a szádban. Volt valami, amitől varázslatossá vált a pillanat. Egy apró szikra, egy csipetnyi varázs. Te és a gitár, Red Hot Chili Peppers, Californication. Én az oldalamra dőlve hallgattalak. Korán volt még, túl korán, hogy felkeljünk. Fehér pizsama, rezgő gitárhúrok, puha párnák. Borostyán szemek, féloldalas mosoly. Néha azt mondanám, majdnem szerettelek. Majdnem. És talán te is majdnem szerettél.
Csak egy ujjhegynyi távolságra voltunk egymástól, te és én. Fura visszaemlékezni rád. Olyan fiatal voltál… Volt valami a mosolyodban, abban, ahogy rám néztél. Valami hihetetlenül naiv és éretlen, valami csintalan és szabad. És mégis te voltál az egyetlen, akivel kéz a kézben ültünk hajnalban a világ tetején. Egy pillanatra úgy tűnt, közel vagyunk egymáshoz. Aztán a pillanat elszállt, és a varázs megmaradt. Narancssárga, csillámló por, egyetlen apró szelet az ezer színnel tündöklő napkeltéből. Ez vagy nekem, Herceg. És én mindig emlékezni fogok rád.
Az alsó rakparton ülök, és nézem, hogy csillámlanak a Duna vizén a kora hajnali fények. Egyik hullámtól a másikig szaladnak, egymást kergetve, aztán összekapaszkodnak, körtáncot járva egy-egy csobbanás körül. Alszik a város. Minden olyan csendes, olyan idilli, mintha a világ beledermedt volna egyetlen gyönyörű, tökéletes pillanatba. Ilyenkor jövök rá, milyen csodálatos is a világ. Milyen elképzelhetetlenül szép ez a hely, főleg nélkülünk, emberek nélkül, akik pestisként özönlik el ezt a Paradicsomot.
Ebben a pillanatban egy kicsit mindenhol ott vagyok. A vízben, a horizontra kúszó rózsaszín sávban, a kellemesen hűvös levegőben… Minden az enyém. Minden én vagyok. Én vagyok minden. Hát ilyen lenne a kiteljesedés…?
Hajnalban valahogy mindig sokkal közelebb érzem magam a természethez. Minden más a háttérbe húzódik, távolságot tart, csak én billegek a hajnali fények peremén. Üres elmével szívom magamba a varázst. Merthogy ilyenkor nem kell gondolkodni. Ilyenkor érezni kell. Elfelejteni az arcodra tapadt csillámport, az elfolyt szemfestéket, a törött harisnyakötőt, a fejedben lüktető, tompa fájdalmat, és az űrt, amit a mellkasodban érzel. Ilyenkor nem számít, ki vagy. Nem számít, mi volt. Nem kell emlékezned, ha nem akarsz. A hajnali fények kimosnak a mellkasodból minden szennyet, minden fájdalmat és minden megbánást, amíg végül nem érzel mást, csak a tiszta, melengető ragyogást a bőrödön és a lelkedben. Ilyenkor az lehetsz, aki igazán lennél. Aki lehetnél, ha az élet csupa hajnal lenne, nappalok, éjszakák és alkonyok nélkül.
Ilyenkor még te sem hiányzol. Egész vagyok. Sértetlen.
De ha teljesen feljön a Nap… Kíváncsi vagyok, mit csinálsz most. Valahol közel vagy, és mégis végtelenül távol. A napsugarak egyenként szöknek be a szobád ablakán, hogy végigtáncoljanak a tincseiden és csókokat nyomjanak az arcodra, míg te békésen alszol. Talán álmodban te is tudod, hogy ott vagyok minden egyes napsugárban. Hogy rád gondolok, miközben a Duna felett lassan felkel a Nap…
[a képre kattintva el tudjátok érni a teljes méretű verziót :]
Csukott szemeid mögött súlyos, fekete masszaként folyik a homály. A koponyád leghátsó szegletében már éledeznek az álmok, de a tényleges álomba merülésre még várnod kell. Egyelőre csak minimozik pörögnek a fejedben, és te valamilyen fura, megmagyarázhatatlan érzék segítségével megállapítod, hogy mindez nem valós. Még nem álmodsz. Még nem.
Lusta kíváncsisággal éled meg a kibontakozó képeket. Egy alak érkezik, aztán az ujjaid alatt lassan valóssá válik minden. Érzed az ing durva szövetét, mögötte a bőr finom melegét, haja pedig a homlokodat cirógatja, ahogy megcsókolod. Heves csók. Túlságosan is heves. Érzed, ahogy elönt a forróság, megremegsz… aztán az alak szétfoszlik a levegőben. Az éber tudatod, aki mindaddig csak csendes szemlélőként volt jelen, közbeszólt. Új “játékost” választott az előző helyett, valakit, aki véleménye szerint sokkal jobban megérdemli a csókjaid, aztán újból a háttérbe vonult. Az alak materializálódni kezd előtted, a körvonalai kiélesednek, a teste szilárddá válik. Őt megcsókolni merőben más érzés. Nyugtalanító, helytelen, és valahol nagyon mélyen elkezdesz ellenkezni; Ne! Csak ne őt…
De egy másik feled, valaki, aki eddig nemigen mutatkozott, két kézzel kapaszkodik az alakba. Nem engedi, hogy a racionális tudat őt is kisöpörje a fejedből. Újabb csókok csattannak, és valami megváltozik legbelül. A forróság most másmilyen. Sokkal, de sokkal személyre szólóbb. Valahol mélyen feldereng, hogy már tartottad őt a karjaidban. Valamikor, valahol máshol már történt valami hasonló… és a valóság lassan erőt vesz rajtad. Az álomkép darabjaira hullik, pontosan annyi időt hagyva neked, hogy még utoljára belenézz azokba a hihetetlenül zöld szemekbe, mielőtt az alak elhomályosodik, és felszívódik az éterben.
A tudatodban újra teret nyer a csendes, álmok nélküli feketeség, és te megkönnyebbült megadással hullsz bele. Semmit nem akarsz annyira, mint elkergetni az emlékeket. A forró érintések, csókok, csendes pillantások pedig lassan feloldódnak a delejes, örök homályban.
Kellemes nyári éjjel volt, s a hercegnő békés tekintettel szemlélte a tájat. A bástya tetején ült, mellette őrtűz égett, lábai a semmiben kalimpáltak. Egy szó, mint száz, nem volt hercegnőhöz méltó testhelyzet.
Loknijait finoman libegtette a szellő, s halkan egy ősi-ősi dalt dúdolgatott, ami a mítoszok kora óta már nagyrészt feledésbe veszett. Ilyen volt ő; a jelen egy múltkoz tartozó darabja.
– Hát megvagy végre! – lépett ki a takarásból az udvaribolond, miközben mélyet sóhajtott. – Már lassan kezdtem feladni a reményt, hogy hajnal előtt megtalállak, akkor pedig szíjat hasított volna a hátamból az apád – vigyorgott rá kedvesen a hercegnőre.
– Ha ezzel arra célzol, hogy ideje lefeküdnöm, közlöm veled, hogy nem vagyok hajlandó. Ha eddig fennmaradtam, látni akarom a napfelkeltét is – suttogta érzelemmentes hangon a lány.
– Mi a baj, hercegnő? – lépett közelebb az udvari bolond, akit megijesztett a lány tónusa. – Hetek után végre kijöttél a szobádból, hát még mindig szomorú lennél?
– Nem vagyok szomorú, bolond – torkollta le a lány. – Tudod… egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy akik megérdemlik a könnyeid, sosem fognak sírva fakasztani. Hát eldöntöttem nem sírok többet, hiszen nem ismerek senkit, aki megérdemelné a könnyeim.
– Gyorsan fakul majd ki a múlt… – susogta csendesen a bolond, s a hercegnő vállára hajtotta fejét.
– Tévedsz. Én sosem felejtek. De nem próbálok többet hatni senkire sem észérvekkel, sem érzelmekkel. Úgy látszik ezek manapság nem érnek semmit. Az emberek csak babáznak, s ha megunnak egy babát, eldobják olyan indokokkal, hogy nyikorog a karja, vagy kifakult a haja, majd új babát vetetnek maguknak. Tudod bolond, én még a kar nélküli babákat is mindig, mindig megtartottam.
– Bár csak átérezném, amit érzel – sóhajtott a bolond, majd átölelte a hercegnőt.
– Hát szeress meg, s én majd elbocsátalak az udvartól, hogy soha többet egy pillatást se vethess rám. Nem bolond… ne kívánj ilyet magadnak.
– Hogy mondhatsz ilyet, hercegnő? – méltatlankodott döbbenten a bolond. – Hiszen tipegő korunk óta együtt nőttünk fel, s mindig ott voltunk egymásnak. Kizárt dolog, hogy eljöjjön a nap, mikor elválnak útjaink!
A hercegnő csak elmosolyodott, s a távoli hegyeknél húzódó, lassan élénk színekbe öltöző horizontra mutatott.
J's photoalbum of youth, and loves, and in betweens 