Zsuzsika

Két kavicson billegek a patak felett. Lassan dőlök jobbra, aztán balra, miközben alattam folyamatosan zubog a víz. Ha előttem állnál és megfognád a kezem, egy egész kicsit tisztább lenne minden. Hogy melyik oldalra dőljek, hogy belelépjek-e a patakba, és ha igen, mikor. Annyi minden van, amit nem láthatunk előre az életben… Apróságok és igazán nagy dolgok, csupa gyors döntés és momentum, amik örökre meghatározzák, milyen vágányon folyik majd tovább az életünk.

Teljes súlyommal a mellkasodnak dőlök, és te átölelsz. Megtartasz, engeded, hogy rád terheljek mindent. Becsukom a szemem és hallgatom a csöndet. Lassan egy ütemre hangolódik a légzésünk, lassan elmosódik a határ én és te között. Lassan… Az idő most az egyszer nem siet sehová. A tenyerén tart minket, s az ujjai közt szivárognak át a pillanatok. Csupa hajnali napfény és mosoly, virágok és észrevétlen érintések.

Két kikerics egymásnak dől a harmattól szikrázó réten. Tartós béke és boldogság.

JBV

Unbearable heat

Át egymáson, keresztül, bele. Szakad a hús, sercegnek az inak; egymás fényénél égünk el. Mint két csillag, melyek túl közel keringenek egymáshoz. Túl nagy a vonzás. Túl nagy, hiszen a kettőnk közötti gravitáció akkor is pályán tart minket, ha ez idővel darabokra zúz majd mindkettőnket.

Csendes körtánc egymás körül; néha messzebb, néha közelebb, időnként egészen közel. Időnként annyira közel, hogy magammal harcolva kell megtartanom a távolságot. Mindent akarok. Veled mindent, tőled mindent, belőled mindent; te akarok lenni és azt akarom, hogy én legyél. Mint azokban a pillanatokban, amikor egymás karjaiban fekszünk és fizikai formát kap a kettőnk között áramló, minket körülvevő szeretet. Olyankor lélekben eggyé válunk. Annyira intim, annyira személyes módon, hogy azt nem is igazán lehet szavakba önteni. Érezni kell.

Ölelsz, karolsz, magadhoz vonsz. Húz a gravitáció, egyre közelebb és közelebb. A takaró alatt egymáshoz simul a bőrünk. Megkönnyebbült sóhaj. Minden gyönyörű, de akaratlanul mégis felötlik bennem a gondolat, milyen jó lenne mindez ruha nélkül. Bőr a bőrön, végtagok összegabalyodva, egymás körül. Ölelkezni. Csak ölelkezni. Mindennél közelebb, amíg egymásba nem húz minket a tömegvonzás.

Mint azon az estén, talán másfél hónapja, mikor föléd hajoltam és te megcsókoltál. Aztán az öledbe vettél, és a homlokunkat összetámasztva ringattuk egymást, időnként apró puszikat vagy csókokat váltva. Csendes volt minden. Elfelejtettem aggódni, elfelejtettem fájni, elfejetettem önmagam lenni. Az érintésedbe olvadtam, beléd, és te mindenhol ott voltál. Érintettél. Mindenhol. Ilyenkor nem csak bőr találkozott bőrrel; lélekben kapcsolódtunk össze minden egyes simításnál, minden egyes puszinál. Semmire sem emlékszem a mosolyodon kívül. Akkor még látni is elfelejtettem. Csak éreztem. Téged éreztelek. Közel, közel, közel.

Mielőtt észrevettem volna, mindenhol ott voltál. Minden te lettél. Minden egyes út hozzád vezetett. Pályára álltunk egymás körül, olyan szorosan fonódott össze az életünk és a sorsunk, hogy… Hogy mikor a gáton ücsörögve azt ígérted, ötven év múlva is eljövünk ide, csak te és én, elhittem. Mikor arcodat a vállamba temetve, két kézzel szorítottál magadhoz, és kétségbeesve suttogtad, hogy nélkülem meghalnál… Tudtam, hogy igazat mondasz. Tudtam, mert én is így érzek.

Tudod, azt hiszem, ez az egyetlen pozitívuma a veszekedéseinknek. Ilyenkor mutatod csak meg igazán, milyen mélyek az érzéseid. Az a kétségbeesés, amivel magadhoz rántasz… a legszebb és legfájdalmasabb dolog, ami kettőnk között történhet. Látni, hogy már téged is ugyanúgy az őrület szélére sodor az elvesztésem gondolata, egyszerre gyönyörű és maró érzés. A párnádba sikítasz. Sírsz. Úgy vonsz magadhoz, hogy a körmeid nyomot hagynak a hátamon. És én szeretlek. Ó, ha tudnád, mennyire szeretlek!

Szétroncsol minket az idő. Összezúz a gravitáció, felperzsel a hő. De mindez megéri. A bőröd alatt vagyok, te pedig az enyém alatt. Minden rólad szól, számodra pedig minden rólam. Már egyek vagyunk, te és én. Mi. És ha egyszer valóban búcsút kell vennünk egymástól… ígérem, hogy te leszel az utolsó gondolatom, mielőtt elnyel a homály.

JBV

Melegszín pára a rét felett

Különleges hajnal virradt.

Az esti meteorzápor után lassan kitisztult az ég, a mező felett úszó, lanyha köd fehér fodrokba sűrűsödött, s az erdő fái felett lassan megjelent egy vörös sáv. Csodálattól kábultan vártuk, hogy felkeljen a nap. Halk lélegzetvételeink belevegyültek a finoman hullámzó fű lágy susogásába, majd tovakúsztak a lassan gomolygó köddel.

Aztán egy pillanatban – egy egész közönség, s nem kevésbé váratlan pillanatban – kibomlott selyembéklyóiból a Varázs.

Narancsszín árasztotta el a tájat, én pedig cipőmet ledobva, mezitláb indultam a boldogságot ragyogó Nap felé.  A korong izzó színe lassan beitta magát a ködbe, illékony-sárgára festve annak szüntelenül örvénylő fodrait. A rét ezer meg ezer füve finoman mártózott meg az elképzelhetetlenül meleg fényben. Melegszínű volt a világ.

Csak álltam, s mozdulatlanul bámultam a Napot. Előbb kékre, majd fehérre gyúlt a szemem előtt; lyukat égetett a retinámba, mégsem tudtam elkapni a tekintetem. Az általa ragyogott boldogság engem is beszínezett, megfürdetett az ősi tudásban, a felemelkedés eme egyszerű, szavakkal mégis leírhatatlan pillanatában.

A világ hirtelen gyönyörűbb volt, mint valaha. A rét felett úszó melegszín köd közepén büszkén nyújtózott egy öreg szilfa, ágai hosszú, puha árnyékot vetettek. A kanális vize gyöngyházként csillogott, a sás kecsesen hajolva simogatta a partot, melyen olyan vékony szálú fű nőtt, amilyet még sosem láttam. A szálakont ezernyi tündérgyémántként csillogott a harmat, kedvesen, mégis szinte vakítón.

Meleg fényt lélegeztem be, talpaim alatt kellemesen langyos volt a föld. Sosem éreztem még közelebb magam a természethez, közelebb a világ minden rejtett tudásához…

Lassan lehajoltam és letéptem egy kék virágot. Megforgattam az ujjaim között, hagytam, hogy átmossa a hajnali fény, majd a hajamba tűztem és mosolyogva sarkon fordultam.

Sohasem voltam még boldogabb.

Meteorhulláskor azt kívántam, bárcsak itt lennél velem, s a kívánságom meghallgattatott.
Sokat gondolkodtam rajta, vajon mihez hasonlíthatnálak. Már tudom. Te magad vagy a hajnal; boldog, gyönyörű és csodákkal teli…. Pont olyan, mint ami ma reggel virradt a világra.

Jessica B. Vicious