Kickstarts

‘How are you feeling, princess?’ Your voice brushes past my ears with a certain ease I always admired. You have the ability to make even the gravest questions sound so awfully casual… Or maybe there’s just a soothing familiarity to everything that you do that makes it all okay.

You crack into a gentle smile as you look at me. Sometimes I wonder if you noticed how your face matured throughout the years. How the green of your eyes got brazed with golden dots, how your cheekbones got slightly more angular, how your smile got wider, more radiant. You look more handsome and laid-back than ever.

‘I’m happy. Happier than I remember being in years.’ I just smile back at you lazily, tilting my head slightly as I watch the first rays of morning sun touch the surface of the lake behind you. ‘I can’t really explain it. It’s not like everything’s got solved or the issues I had just went away… No, I’ve just… I’ve just moved past them, I guess. For months it was all about suffering and purging and getting the venom out of my system, and now it is… just gone. All the sorrow and the grief. It’s all gone.’

Something lights up deep within your eyes as your smile gets wider than ever. ‘So what now, little miss sunshine?’

‘Now, huh? Now we just sit and watch the sun come up. It’s a nice moment. Let’s not waste it.’

‘Waste it? On what?’

‘On anything. Let’s just enjoy this feeling as long as it lasts. However long it might last. ‘Coz this is the only time we get to feel like this. Life moves forward and forward only. Relish in it.’

Your laughter chimes through the air with the ease of light beams glimmering upon the undisturbed surface of the lake. That moment, you look happier than I’ve ever seen you.

‘It’s all gonna be just fine.’

JBV

English Autumn Magic

Nem tudom, azért találom-e ilyen elképesztően gyönyörűnek az őszt, mert egy olyan országot tekintek az otthonomnak, ahol az ősz maga az érzés, ahol minden, a levegő, a hajnalonta leszálló, fehér köd, a természet, az évszázados fák részben, vagy egészen azért léteznek, hogy ezt a beteljesülést elérjék, de talán ez nem is fontos. Bármi is volt a cél a csoda mögött, ősszel tényleg, teljes egészében beteljesül az élet. Összeérik minden szín és illat, a levegő sűrű lesz a lehulló, aranyban égő levelek párájával, az ágakról csüngő almákon kristályként fénylő cseppeket hagy a harmat. És a táj… Northamptonshire, és azok a dombok, melyek ezer lángoló színben ölelik a szelíd völgyeket! Évszázados történelem szunnyad az avarban, tábortüzek és énekek, altatók, fáklyák lángja, könnyű tündértalpak nyomai a fűben. Minden él és lélegzik, és emlékezik. A fák nem felejtik el a törzseik alatt szendergő vándorokat, a lovagokat, kiknek páncéljain meg-megcsillantak az alkonyat előtti utolsó, őszi napsugarak, a tisztásokon rakott tüzeket, melyek felett sercegve sültek az elejtett erdei állatok. A dombok emlékeznek még Viktória királynőre, és az ő udvarára, a nemesekre az almafák alatt, a krinolinos hölgyekre és a csókokra, melyek az őrület mérgével ették be magukat a szerelmesek szívébe. És most, a lehulló levelek rám emlékeznek. Rám, a nedves aszfaltra, az esőcseppekre, amik átáztatták élénkarany széleiket. Látnak, ahogy odalépek a zöldséges standhoz és kiválogatom a legszebbeket az ázott almák közül, majd kiveszek néhány fürtöt abból a ládából, amibe a dércsípte szőlőt pakolták.

Belélegzem az őszi levegőt. Be, lassan, kiélvezve minden pillanatát, hiszen, ahogy megtölt a varázs, újabb és újabb emlékvirágok nyílnak az elmémben. Nincs is szebb az én gyönyörű Angliámnál. Nincs szebb az aranyban úszó domboknál és az évszázados fáknál, melyek ágai óvón kinyújtott karokként védik a völgyeket. Nincs szebb az alkonyatoknál, mikor az erdő felett lassan lebukik a nap, s ebben a pár átmeneti percben mindent betölt a lángszínű ősz. Nincs szebb a ködös estéknél és a parázsként izzó hajnaloknál, mikor a narancssárga pára lassan gomolyogva nyúlik el a fű fölött. Nincs szebb az ódon utcalámpáknál, a Mindszentekre növekvő dísztököknél, az eső áztatta macskaköveknél, a harmattal pettyezett almáknál, a dércsípte szőlőfürtöknél, a végtelenül elnyúló domboknál és lankáknál, az apró boszorkánykunyhóknál, melyek girbe-gurba kéményeiből rég elfeledett varázslatként gomolyog elő a kandallóban pattogó rönkök sűrű, szürke füstje. Nincs szebb Angliánál, akivel lángoló, pattogó, füstös, esős, vörös-arany szerelembe esett az ősz; Angliánál, aki mindnyájunkat hasonlóképpen szeret.

JBV

Autumn rain

Szeretem hallgatni az esőt. Egy kicsit mindig megbont bennem valamit, hogy aztán a keletkezett résen olyan emlékek és érzések szivároghassanak be, melyek talán sosem voltak valósak. Tébolyult kutatás egy sosem íródott levél után; csendesen görnyedek össze az erkélyre állított széken, és figyelem, hogyan játszanak a világ vásznán a kékes fények. Csipp-csepp. Lassan és hidegen tölt meg az őszi levegő. Szikrák robbannak a tüdőm falán. Egy percre mintha emlékeznék rá. Mintha kezek érintenék a derekam, hűvösen, mint az októberi eső, aztán mintha belém marnának. Kék-zöld foltok maradnak utána. Zúzódásokat csókol rám, de mindez csak emlék. Mindez csak eső, hideg árnyalatok és mámorító illatú levegő. Hiszen sosem dobtak az ágyra. Vagy mégis?

Hagyom, hogy darabokra csattanjon az emlék a fejemben, mint az esőcseppek, mikor elérik a járdát. Feloldódnak a mocsokkal, és lassan én is a képzelet és a valóság határára sodródom. Nyári éjszaka, zivatar, szürke, minden szürke. Előttem állsz, és mégis annyira, de annyira távol vagy… Kinyúlok feléd, próbállak elérni, hogy csak egy kicsit közelebb húzhassalak, hogy végre (vagy újból?) leomoljanak közöttünk a falak. Víz csurog a hajamból, végig az orromon, megáll a hegyén, aztán… zuhan, zuhan, zuhan. Csatt. Égrengető erővel visszhangzik a fülemben a csobbanás.

Víz csöpög a felsőmből, a nadrágomból, a szemfesték sötét csíkokban olvad le a szemhéjamról. Forró az arcom, ahogy rád nézek, de belül hideg vagyok. Végtelenül hideg. Részvétlen arckifejezéssel hagyom, hogy elnyeljenek az éjsötét szemeid. Áramlik. Belőlük. A Sötétség. És végre elmosolyodsz. Igen! Egy pillanat sem telik bele, hátam a kőfalnak csattan, amit a koponyám követ. Még! Kábult, féloldalas vigyorral figyellek, miközben az ujjaid a torkomba vájnak. Igen! Ugyanazzal a mosollyal nézel vissza rám. Mint akit magasra repített valamiféle drog, mint aki pokolian, irtózatosan, elmondhatatlanul élvezi. Valahol még tudod, hogy ez rossz, de már nem racionalizálsz. Már az enyém vagy. Már átengedted magad a saját vágyaidnak. Nincs visszaút.

Ajkak ütköznek egymásnak, ezúttal fájdalmas erővel. Aprót sikkantok, ahogy felreped az alsó ajkam, de a hang az ajkaid között reked. Belevigyorogsz a csókba és ha lehet, még egy kicsivel határozottabban szorítasz a falnak. Már. Nincs. Valóság. Újból megcsókolsz, most a véremmel az ajkaidon. Nem igaz, hogy nem tudnék ellenkezni. Tudnék, ha akarnék. De tudom, hogy valahol nagyon, de nagyon mélyen erre van szükséged. Hogy igazából ez vagy. És én? Én mindent megadnék neked, amit csak kívánsz. Kézen fogva pörgünk a legmélyebb mélységek felé, vért kacagunk, tabletták tömik be a sebeinket. Téged. Nem lehet. Fájdalomcsillapító. Nélkül. Túlélni.

Csak egy kicsit. Csak még egy kicsit… Valahol nagyon mélyen már mindketten elvesztünk. Valahol nagyon mélyen már befontak minket egy mérges, sötét növény indái. Kristályfehéren virágzik a jövőnk. És a virágok… egyedül a virágok fénylenek még abban a csillagtalan éjszakában, ahová mindketten tartozunk. Fájdalmas erővel köti gúzsba a szívünk a sors vérvörös fonala. Ba-bumm. Ba-bumm.

De…

Egy ajtó csapódik a hátam mögött, és én kizökkenek a színes képek közül. Újra kék minden, és hideg, és őszi. A cigaretta elaludt a kezemben, az utcán még mindig kopognak az esőcseppek. Szorosabbra húzom magamon a plédet, ahogy összehúzom magam a széken. Az eső mindig megbont bennem valamit.

JBV

The last of autumn butterlies

Egy kék pillangó emelkedik fel a hulló levelek között. Szárnyaival csapkodva táncolja körbe az ágakat. Lustán nézem, hátam a szomszédos fa törzsének vetve, és arra gondolok, milyen jó lenne nem gondolni semmire. Üresnek lenni, csak egy múló pillanatig, és teljesen szabadnak, mint a pillangó. Minden érzés, minden gondolat elszállna a széllel, és mi kettesben maradnánk. Én és az emlékek, csupa objektív, semmitmondó filmkocka. Csodás lenne a nemlét.

A budai campuson sétálva vörösek a lábam alatt a levelek. Becsúsztak a sötétszürke macskakő réseibe, finoman csillámlik rajtuk az eső. A legkisebb épület felé tartok, ami alig nagyobb egy vidéki lakóháznál, és felszakad bennem valami. Valami egészen nehéz távozik, csupán egy röpke pillanatra, de ez most épp elég. Kicsit olyan, mintha hazaérnék.

Vacsora a szülőkkel. Érzékeny téma, főleg, ha más szüleivel kell vacsoráznod. Mindenki udvarias és egy kicsit kényelmetlen, ahogy az általában lenni szokott. Aztán fogod magad és az asztal alatt a kulacsodba öntöd a kancsóban szervírozott bort. Mindannyian nevetni kezdünk, és a pillanat összekapcsol minket. Csupán egy villanás erejéig mutatja meg magát a jövő.

Vigyázol rám, amíg a villamoson alszom. Nem tudod, de érzem az ujjaid a hajamban, és ez megnyugtat. Egy ilyen hosszú nap és éjszaka után leghőbb vágyam lefeküdni végre, és lekapcsolni a valóságot. Azonban a valóság makacs és kegyetlen, (rém)álmok formájában a tudatodba fúrja magát, főleg akkor, ha nem akarod. Harap, karmol és cincál… vagyis csak szeretne, ha megtehetné. De most minden olyan hihetetlenül távoli… Álmomban ölelsz, kiskifli-nagykifli, karod a mellkasom előtt, az ujjaink összefonva. Nem érzem valósnak a rémálmokat. Nem érzem valósnak a múltat, nem érzem valósnak azokat az embereket, akik a múltban fájdalmat okoztak. Veled nem. Amíg ilyen védelmezően ölelsz álmomban, nem. És te egész este ölelsz, más-más testhelyzetekben, egy pillanatra sem engedve, hogy fájjon. Te vagy az én álomfogóm, gyönyörű, erős és tökéletes. Veled egy kicsit mindig kimozdul a helyéből a valóság.

Miközben elszáll felettem a kék pillangó, kicsúszik a kezemből a grafitceruza. Te mosolyogsz vissza az ölemben tartott jegyzetfüzet lapjairól. És én végre otthonra lelek ebben a mosolyban.

JBV

the unwanted

Táncolok a napfénnyel. Várj, napfény, ugye megvársz? Ugye megállsz egy pillanatra? Csak addig, hogy a sugaraidba kapaszkodhassak és elsodorhass messze, messze mindentől. Nem akarom többé látni a szivárványt, sem a felhőket, vagy ezt az istenverte, undorítóan kék bolygót.

Nem akarok többé itt lenni, s bármit is mond a győzelemről Marcus Aurelius, nem fogok csatáim helyszínén maradni. Többet vívtam belőlük, mint más egy emberöltő alatt, s most egyedül, egy kád langyos vízben arra gondolok, miért is maradnék?

Unom a harcot, az ütéseket, mikor engem ütnek, én visszaütök, s ő, de egyedül ő, mégis megtalálja a módját annak, hogy bevigye a halálos szúrást. Mert be akarja. Akarja, s én úgy érzem magam, ahogy egykor a Szmoglidérc érezhette. Nyomorultul.

De én nem hajlok meg, napfény. Én sosem hajtok fejet. Ezért ereszkedj le hozzám, s sodorj el innen, amilyen messzire csak tudsz. Máshol, egyedül, más körülmények között, egy szép kertecskében a visszájára fordulhatna minden. Csilingelő kacajjal robognék ki az Almafa villa ajtaján, majd lefelé szökdécselnék a lejtőn, előttem a szőlőskert, a hertfordshire-i táj, az egész világ…

Egyedül, egyes egyedül dísztököket gurigatnék a lejtőn koraősszel, és kockás plédek alatt Rimbaud-t olvasnék, esténként pedig a kandalló lobogó tüze mellett fésülném simára a tincseim. Táncolnék a csillogó porszemekkel, az őszi, tűzszínű levegővel, kacagva forognék körbe és körbe, körülöttem vidáman suhognának a viktoriánus ruha selymes fodrai.

És boldog lennék. Abban az első és utolsó, vég nélküli pillanatban, örökre, s alant a gyönyörű ősz, a dércsípte szőlőtőkék virágba szökkennének, s minden és mindenki helyét átvenné szívemben az örök esztétikum. A parnasszisták végtelen boldogsága.

Szeretlek, szeptember.

Ave et vale

Breath me

Írni akarok, aztán nem akarok. Szeretlek, majd nem szeretlek. Én vagyok, de egy másodperccel később… ki vagyok én?

Az öledbe hajtom a fejem, én így nézek farkasszemet a halállal. Csendben, mosolyogva, álságos nyugalommal. Mintha nem lenne szükségem senkire és semmire, s igazság szerint nincs is… Nincs is, téged kivéve.  Magam mellett akarlak tudni, csak egy pillanatra, és istenem, mennyire, de mennyire érezni akarom, hogy nem akarsz elengedni! Hogy fontos vagyok, hogy nélkülem elvesznél. Tudni akarom, hogy én vagyok az alfa és az omega, a föld fundamentuma, észak és dél, a víz és a levegő. Tudni akarom, hogy míg mindenki mással kölcsönös megvetéssel viseltetünk egymás iránt, te belehalnál a fájdalomba, ha elmennék.

Így akarok elmúlni. Csendes mosollyal, mintha csak pihennék, s odakinn zizegve hullanak a fűbe az aranyszín falevelek. Meleg, őszies derengés kúszna végig a szobán, árnyékokat festene az arcomra, játszana a hajammal, mint egy kacagó gyermek, az ősz pedig lassan a mellkasához ölelné, majd elkísérné a lelkemet, bárhova is menjen az.

Erre a végső, legteljesebb idillre vágyom, mikor éjszakánként álomra szenderülök. Az őszre, az aranyban úszó tájra, finom ujjaidra a hajamban… Békességre. Szörnyű, lanyha boldogsággal átitatott pillanatképként emelkedik előttem az utolsó szeptember, s csak remélni tudom, hogy akkor is olyan szívszorongatóan csókolsz majd meg, hogy sajnáljam, amiért itt kell hagynom ezt a mocsoktól bűzlő, zajos sárgolyót.

Ave et vale.

Feeling cold

Hosszú idő telt el, mióta utoljára találkoztunk. Éveknek tűnik, hónapoknak, ezer nyárnak, ősznek és télnek, ezer ősz hajsználnak a szőke tincsek között.

Emlékszem, akkoriban szerettelek. Könnyedén, mélyen, úgy igaziból… szerettelek, aztán rájöttem, hogy megváltoztam. Idegen, sőt, ellenséges terület lettem, könyörtelen, hideg és mégis… valahol mégis ragaszkodtam hozzád.

Nem tudtalak csak úgy ott hagyni egyetlen szó nélkül, pedig ez lett volna a kizárólagos módja annak, hogy eltűnjek az életedből. Ha a küszöbön találkozunk, a nappaliban, vagy az utcán, a zöld íriszek mélyén ülő melankolikus kifejezés rávett volna, hogy forduljak vissza és pakoljam ki a bőröndömet.

Nem tehettem meg. Csendesen, fokozatosan rugdostalak egyre messzebb az ágyban, a hétköznapokban, aztán lelkileg is. El, el tőlem. Ez volt a lényeg.

Kapaszkodtál belém, tűrtél, néha némán, máskor sírva. Szó nélkül fordítottam neked hátat.

Ilyenkor általában magamra zártam a fürdőszoba ajtaját és bekucorogtam a kádba. Megengedtem a vizet, aztán hátradőltem és rágyújtottam, füst- és könnyszag vegyült össze.

Aztán véget ért, hiszen véget kellett érnie. Te és én, és a néma viszlát a híd tetején, a felkelő nap, az utolsó csók, és azok a hihetetlen, hihetetlenül szomorú zöldszínű szemek.

A pillangó elszállt.

És mégis, még mindig remegek, ha kimondom a neved. Ennyivel tartozom a csendes kínhalálért.

Jessica B. Vicious

Üzenet a tükrön

Fehér pára csapódik ki az ezüst szélű tükörre.

A világ peremén állok, ott, ahol valóság és álom összekapcsolódnak. Csípőm a mosdókagyló hideg fémjének koccan. Félrebillentett fejjel figyelem a tükör páráján kacskaringózó, vékony feliratot, melyet fantomujjak rajzoltak az üveglap közepére. Sosemvolt idő, egy sosem volt hely, sosemvolt gondolatok, sosem érzett érzések… minden tovatűnő illúzió csupán.

Az ujjak, melyek egykor a tükröm felett jártak, most hidegen, élettelenül mélyednek az őszi avarba. Csillámokba dermedt rajtuk a dér.

S ezek csillámok végigfutnak a finom csuklón, fel a leheletvékony karon, majd beborítják a törzset, a lábakat, a kecses nyakat, az apró ajkakat, a dús, hosszú pillákat, a lángszínű tincseket. Jégbe fagyott szerelem piheg az őszi erdőben. Törékeny testén puha pamutpóló vet hullámokat.

Álmomban fölé hajolok, ujjaim végigfutnak a dércsípte orcák fölött. Vékony, puha ajkain cseppekké olvad a dér forró leheletem nyomán. Kristálykönnyek. Lassan behunyom a szemem és elképzelem, milyen lenne megérinteni őt. Újra, igazából. Remegő tagokkal hajolok közelebb…

Jeges fájdalom ragad ki az álomképből. Szederjesre csípett a semmi hidege. Lágy mozdulattal emelem el kihűlt tenyerem a dérrel borított mosdókagylóról, majd a tükrön összegyűlt párába rajzolom:

Gitsie

Ujjaim megállnak az üveg fölött; hosszút sóhajtok. Próbálom rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot, ám ekkor a tükrön elegáns, kacskarigós betűk futnak végig.

& Michael

Visszafojtott lélegzettel lépek előre, tenyerem a szám elé tapad. Ott áll ő. A tükör másik oldalán, mosolyogva. Szomorúnak tűnik.

Apró kristályok csattannak szét a hideg járólapon.

S a tükröt lassan újból belepi a pára…

Jessica B. Vicious

frozen

Nehezen jönnek a szavak.

Szép álmom volt. Törékeny álom. Egy tó felett lebegtünk, kéz a kézben. A lemenő nap ezüstös szürkére festette a finom hullámokat. Dinamikus képpé dermedt az idő. A lassan leszálló köd kristályai körülöleltek minket, apró gomolyagokban fonták körbe végtagjainkat, majd dér formájában rádermedtek ruháinkra és bőrünkre. Jegesen, örökkévalón csillogtunk a hideg fényben.

Egymással szemben lebegtünk. Kéz a kézben, mosolyogva.

Tudtam, hogy így maradhatunk. Így maradhatunk, akár örökké… de csak ha nem engeded el a kezem.

Nem akarok felébredni.

Jessica B. Vicious

walk with me

Amikor az emberek azt mondják, hogy eljön az idő, mikor nem leszel velem, általában mindenki csendesen bólogat. Egyetért.

Semmis klisé, őket mégsem zavarja. Ugyan hogy is zavarná, mikor az egész életük klisékből áll; munkahely, család, bevásárlás, klisé, klisé, klisé. Szürke folyamokban áramlanak az utcákon, néha egyikük kicsit kevésbé szürke, néha valaki más egy kicsit inkább, ám az árnyalat mégsem változtat a színen.

Szótlanul bandukoltam köztük. Hideg szeptember volt, a szokásosnál hamarabb hullottak le a rozsdaszín levelek. Körültáncolták a szürke folyamot, lassan, melankolikusan… szinte keringőztek a járókelőkkel, ám úgy tűnt, rajtam kívül senki sem veszi észre őket. Lelassítottam a lépteim, majd megálltam a fa előtt. Szokatlanul romantikus látványt nyújtott a maga korhadó tűzszíneivel, ahogy a csupa szürke világ fölé emelkedett.

Nagyot szippantottam a csípős őszi levegőből és becsuktam a szemem. Elképzeltem, hogy lassan én is felemelkedek, fel, egészen a táncoló levelek közé. Kitártam a karjaim és pörögtem. Körbe-körbe és körbe újra. Éreztem, ahogy tincseim az arcomba fújja a szél, a sálam pedig egészen körém tekeredett, mígnem lassan megálltam és kinyitottam a szemem. Aztán becsuktam és újra kinyitottam.

A fa tövében egy fiú olvasott, fekete hajába bele-belekapott egy-egy apróbb fuvallat. Barna szemei hosszú, barna pillái alatt álmatagon futottak végig a sorokon újra és újra, ujjait szederjesre csípte a szél. Pislogtam, hátha csak káprázat, ám akárhányszor is nyitottam ki a szemem, a fiú mindig ott volt. A maga színes, hús-vér valójában.

Sokáig tartott, míg megértettem, hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Hogy a szeretet, ami nagyon hosszú idő óta először melegséggel töltötte, és még mindig tölti el a mellkasom, nem csak egy random lehetőség a több milliárdból. Mert örökké tartó véletlenek nincsenek.

Na persze egy átlagember azt mondaná, nincs olyan, hogy örökké.

De ez nem igaz. Hiszen mi az ősz színeiből gyúrattunk, csupa lángvörös, rozsdaszín, barna és arany, melankólia, értelem és érzelem, hideg, de mégis olyan finom és illékony. Ezer rőzsemáglya ég örökkön a lassan úszó felhők alatt, füstjük belevegyül a lomha szélbe. Köztünk is volt szép, nehéz, fájdalmas, melegséggel átitatott, őrültség, szeretetteljes, melankolikus, lassú, értelemmel fűtött, kecses és még százezer kín, de a mellkasomban rakott apró rőzsemáglyán mindvégig égett a tűz, amit azon a napon gyújtottál, mikor megláttalak a fa alatt.

Örökké a barátod leszek.

Mert engem nem fognak holmi szürke rongyok kioktatni a valóság korlátairól.

“We spent some time
together walking
Spent some time just talking
about who we were
You held my hand so
very tightly
And told me what we
could be dreaming of

There’s nothing like you and I

We spent some time
together drinking
Spent some time just thinking
about days of joy
As our hearts started
beating faster
I recalled your laughter
from long ago

There’s nothing like you and I

We spent some time
together crying
Spent some time just trying
to let each other go
I held your hand so
very tightly
And told you what I would be
dreaming of”

Jessica B. Vicious