Hátrálsz két lépést és én a karjaidba kacagok. Meztelen talpak dobbanak a padlónak — a nyitott ablak felett halkan csilingel egy szélcsengő. A függöny résein beszökő tavaszi fuvallatok; mind egy-egy csók a szeplőkkel telehintett vállakra. Leheletnyi különbség bőr és bőr között, egy percnyi csönd, egy lépés hátra — a hátam a hűtőnek koccan. Egy kék csillanás, szőke szempillák a hideg, kora tavaszi fényben, mondatok, amik a semmibe tartanak. Összekapaszkodó pillanatok, csomókba fűződő pillantások, és én kibújok a karjaidból. Utánam futsz, mint régen, nevetsz és követeled, hogy álljak meg. Soha. Óceánkék ujjnyomok a konyhapult peremén, egy trikó peremére száradt temperafolt. Annyi időt vesztettem, veled annyi időt vesztettem… Violalila függöny, csillanások, a padlónak koccanó végtagok; zuhanunk, vagyis inkább te zuhansz és magad után rántasz a kőre, kacagva ölelve a derekam.
Azt kérdezed, hordom-e még az ékszert, amit tőled kaptam. Megrázom a fejem. Bizonyos dolgok elmúltak, kihűltek, mint az ezüst, amibe az általad kiválasztott drágakövet foglalták. Az évekkel a te szépséged is hidegebb lett; élesebb, határozottabb a szélek mentén, szőkébb és kékebb. Szürkébbek az íriszeidet átszelő csíkok. Magasabb lettél, a kezeid nagyobbak, az ölelésed erősebb.
Ha még gondolnék rád, talán érdekelne, miért. De nem gondolok, sem rád, sem senki másra magamon kívül. Csupán egy gyönyörű valáságszilánk vagy; csupa él és csupa fémes csillanás, kacajfelhő, sűrű, szőke szempillák, ferde mosolyok, a csípőd mélyedésébe tetovált hollófekete mantra. A legszebb ékszer vagy, amit valaha viseltem. A legkedvesebb bolond, aki valami olyan után nyújtotta a kezét, amit sosem érhetett el igazán.
És mégis, most elérsz. Most közelebb engedlek, mint bárki mást, elég közel ahhoz, hogy játssz a hajammal és a bőrödön érezd az ajkaimat elhagyó leheletet, ahogy könnyesre kacagom magam a konyhakövön. Elég közel, hogy elhidd, hiányoztál, elég közel ahhoz, hogy elhiggyem, nem gondoltam rád minden születésnapomon. Te, aki sosem kérdeztél eleget ahhoz, hogy megismerj — egyedül te ismersz igazán. Egyedül te voltál közel a szürke, szürke homályban, a semmi peremén, a világ másik végén, a vízben, félmeztelenül, holdfénytől részegen és buborékokkal telehintve, savtól szétmart aggyal, csak egy lépéssel közelebb, mint bárki más. Csak egy évnyire, csak egy lépésnyire, tőlem, tőlünk. Aznap feloldódtunk egymásban. Aznap valaki más voltam. Aznap nem hazudtam és te nem tettél úgy, mintha értenéd; az ajkaim közé suttogtad az összes titkod, és én hagytam, hogy tovaússzanak a hullámok között. Távol tőlem, távol mindentől, ami valaha számíthatott volna.
Mert köztünk soha semmi sem számított igazán. Soha semminek nem volt tétje és mégis… mégis rád gondolva írom a legszebb soraim. Csak beengedsz az ajtódon, mintha egyetlen nap sem telt volna el, és a pultra ültetsz, miközben megkísérled elkészíteni – és elrontod – a világ legegyszerűbb salátáját. Aztán kibontasz egy doboz kék temperát meg egy üveg pezsgőt és közlöd, hogy megint festesz… de mindezek csak szavak. Pillérek, amik kipárnázzák a csendet, a sosem volt festmények helyét a szobádban, a mosolyokat, amikkel elkened a vállaimon a temperát. Csakúgy. Mert a te világodban semminek sem kell jelentenie semmit, minden könnyű lehet és értelmetlen, tele ki nem mondott hazugágokkal és kellemes közhelyekkel; őszinte örömmel és csodálattal a világ törött, csillámló szilánkjai felé.
Olyan dolgokat szeretnél, amik sosem lehetnek a tiéd igazán. Olyan ígéreteket, amiket soha senki sem fog beváltani. De mégsem vagy eléggé elrugaszkodott (vagy túlságosan is? néha magam se tudom) a valóságtól ahhoz, hogy ne szeressek bele egy pillanat alatt a mosolyodba, újra és újra, miközben csendesen rójuk a nyolcasokat a földbe szúrt, szürke füstöt okádó olajfáklyák körül.
JBV
J's photoalbum of youth, and loves, and in betweens 