Jar of hearts

Móló. Kövek. Vasrúd a fejem mögött. Belégzés. Kilégzés. Füst. Parázs. Egymás után gyújtom meg a cigiket. Maga alá gyűr a csönd. [A testemen érzem, mindenhol, benyúl a pólóm alá, összeszorít, kékre meg lilára harapdálja a vállaim, és én megadóan omlok a karjaiba. Bánts még. Törj össze.]

Ma este elfelejtettem önmagam lenni.  Mutató- és középső ujjam között forgatom a cigarettát, az utcai lámpák bágyatag fénye meg-megcsillan a szegecseken. Fekete csipke, fekete nadrág, fekete csizma. Tompa, tompa minden. [Bárcsak tudnám, merre keresselek.]

Felhúzom a térdeim, aztán lazán átkarolom őket, miközben a fejem még mindig a vaskorlátnak döntve nyugszik. Lassan elúszik előttem egy uszály, a felkorbácsolt hullámok között egy műanyagzsák hánykolódik a sötét vízen. Nagyot szippantok. [Szükségem van rád.]

Mintákat fest a éjszakába a füst. Néha elhúz mögöttem egy-egy autó, a lámpák fénye pedig csodás árnyjátékba kezd a kavargó füsttel. Oldalra billentett fejjel pillantok újra a víz felé, miközben kortyolok egyet a Martiniből. [Ilyenkor minden olyan egyszerű…]

– Hiszel abban, hogy az életben mindent helyre lehet hozni? – Szinte fel sem ismerem a saját hangom. Távolról szól, valaki más szájából, és…

– Nem – válaszolja ő, aztán elveszi tőlem az üveget.

Féloldalas mosoly kúszik az ajkaimra, és ő biccent. Megérti. Aztán visszamosolyog, és kortyol egyet, a kezében tartott cigarettáról lassan lepottyan a hamu.

Újra a víz felé fordulok, és hagyom, hogy még mélyebbre rántson a delejes semmi. [A világ annyira békés hely…]

Az átellenes oldalon fehér épület magasodik, a tetején kacskaringózó neonfelirattal: I’m lovin’ it. Tekintetem elidőzik az éjszaka bársonyába perzselt színeken. Piros. Fehér. Sárga. Nagyot szippantok a cigarettámból, és kedvtelve figyelem, ahogy felizzik a parázs.  A füst lassan lekúszik a légcsövemen, hogy kitöltse azt a bizonyos üres helyet… [Bárcsak…]

Pillantásom lassan az ujjaimra vándorol. A lepkés tetoválás felett megcsillan a G betűs gyűrű. Szórakozottan nyúlok oda, megforgatom, végigtapogatom a széleit. Butaság, de egy kicsit mégis remélem, hogy ez segít majd. Hogy közelebb érezlek majd magamhoz, ha… [Az apró kövecskéken csillognak az éjszakai fények.]

Egy pillanatra látom, ahogy ott állsz előttem, kinyújtod felém a kezed és talpra segítesz. Azt kívánom, bárcsak így lenne. Aztán behunyom a szemem, és hagyom, hogy a sötétség kimosson belőlem mindent. [A kezemben tartott cigarettáról lassan lepottyan a hamu.]

JBV

As I’m sitting here, watching the sun come up…

Az alsó rakparton ülök, és nézem, hogy csillámlanak a Duna vizén a kora hajnali fények. Egyik hullámtól a másikig szaladnak, egymást kergetve, aztán összekapaszkodnak, körtáncot járva egy-egy csobbanás körül. Alszik a város. Minden olyan csendes, olyan idilli, mintha a világ beledermedt volna egyetlen gyönyörű, tökéletes pillanatba. Ilyenkor jövök rá, milyen csodálatos is a világ. Milyen elképzelhetetlenül szép ez a hely, főleg nélkülünk, emberek nélkül, akik pestisként özönlik el ezt a Paradicsomot.

Ebben a pillanatban egy kicsit mindenhol ott vagyok. A vízben, a horizontra kúszó rózsaszín sávban, a kellemesen hűvös levegőben… Minden az enyém. Minden én vagyok. Én vagyok minden. Hát ilyen lenne a kiteljesedés…?

Hajnalban valahogy mindig sokkal közelebb érzem magam a természethez. Minden más a háttérbe húzódik, távolságot tart, csak én billegek a hajnali fények peremén. Üres elmével szívom magamba a varázst. Merthogy ilyenkor nem kell gondolkodni. Ilyenkor érezni kell. Elfelejteni az arcodra tapadt csillámport, az elfolyt szemfestéket, a törött harisnyakötőt, a fejedben lüktető, tompa fájdalmat, és az űrt, amit a mellkasodban érzel. Ilyenkor nem számít, ki vagy. Nem számít, mi volt. Nem kell emlékezned, ha nem akarsz. A hajnali fények kimosnak a mellkasodból minden szennyet, minden fájdalmat és minden megbánást, amíg végül nem érzel mást, csak a tiszta, melengető ragyogást a bőrödön és a lelkedben. Ilyenkor az lehetsz, aki igazán lennél. Aki lehetnél, ha az élet csupa hajnal lenne, nappalok, éjszakák és alkonyok nélkül.

Ilyenkor még te sem hiányzol. Egész vagyok. Sértetlen.

De ha teljesen feljön a Nap… Kíváncsi vagyok, mit csinálsz most. Valahol közel vagy, és mégis végtelenül távol. A napsugarak egyenként szöknek be a szobád ablakán, hogy végigtáncoljanak a tincseiden és csókokat nyomjanak az arcodra, míg te békésen alszol. Talán álmodban te is tudod, hogy ott vagyok minden egyes napsugárban. Hogy rád gondolok, miközben a Duna felett lassan felkel a Nap…

[a képre kattintva el tudjátok érni a teljes méretű verziót :]

JBV