Csendben hullanak a levelek az iskolaudvaron. Átszüremlik rajtuk a meleg, okkersárga fény, ami lassan körültáncolja vörös peremüket is. Egy piros korláton ülök, ujjaim a lakk hibáit tapogatják, miközben befogja őket a rozsda. Valaki letekerte a világon a hangerőt. Letekerte, aztán gondja volt arra is, hogy megnyomja a slow motion gombot. A lehető leglassabban gomolygott fel a világ kémcsövén az idő gőze, és amikor beszippantottam… Csatt. A világ megszűnt létezni.
Mikor minden értelmetlen… nos, valahol ott kezdődik a valóság. Csendben, a jégkék szemekben, kéz a kézben; egy percre talán megtalálsz magad mögött. Egy percre talán elcsendesül minden a lelkedben. Csipp-csepp. Esőcseppek az éjfekete tó felszínén. Koncentrikus körökbe veszik a Hold. És a távolban, a dombokon ezüstös pókhálóként feszül az éjszakai fények finoman szőtt csipkéje.
Az alsó rakparton ülök, és nézem, hogy csillámlanak a Duna vizén a kora hajnali fények. Egyik hullámtól a másikig szaladnak, egymást kergetve, aztán összekapaszkodnak, körtáncot járva egy-egy csobbanás körül. Alszik a város. Minden olyan csendes, olyan idilli, mintha a világ beledermedt volna egyetlen gyönyörű, tökéletes pillanatba. Ilyenkor jövök rá, milyen csodálatos is a világ. Milyen elképzelhetetlenül szép ez a hely, főleg nélkülünk, emberek nélkül, akik pestisként özönlik el ezt a Paradicsomot.
Ebben a pillanatban egy kicsit mindenhol ott vagyok. A vízben, a horizontra kúszó rózsaszín sávban, a kellemesen hűvös levegőben… Minden az enyém. Minden én vagyok. Én vagyok minden. Hát ilyen lenne a kiteljesedés…?
Hajnalban valahogy mindig sokkal közelebb érzem magam a természethez. Minden más a háttérbe húzódik, távolságot tart, csak én billegek a hajnali fények peremén. Üres elmével szívom magamba a varázst. Merthogy ilyenkor nem kell gondolkodni. Ilyenkor érezni kell. Elfelejteni az arcodra tapadt csillámport, az elfolyt szemfestéket, a törött harisnyakötőt, a fejedben lüktető, tompa fájdalmat, és az űrt, amit a mellkasodban érzel. Ilyenkor nem számít, ki vagy. Nem számít, mi volt. Nem kell emlékezned, ha nem akarsz. A hajnali fények kimosnak a mellkasodból minden szennyet, minden fájdalmat és minden megbánást, amíg végül nem érzel mást, csak a tiszta, melengető ragyogást a bőrödön és a lelkedben. Ilyenkor az lehetsz, aki igazán lennél. Aki lehetnél, ha az élet csupa hajnal lenne, nappalok, éjszakák és alkonyok nélkül.
Ilyenkor még te sem hiányzol. Egész vagyok. Sértetlen.
De ha teljesen feljön a Nap… Kíváncsi vagyok, mit csinálsz most. Valahol közel vagy, és mégis végtelenül távol. A napsugarak egyenként szöknek be a szobád ablakán, hogy végigtáncoljanak a tincseiden és csókokat nyomjanak az arcodra, míg te békésen alszol. Talán álmodban te is tudod, hogy ott vagyok minden egyes napsugárban. Hogy rád gondolok, miközben a Duna felett lassan felkel a Nap…
[a képre kattintva el tudjátok érni a teljes méretű verziót :]
J's photoalbum of youth, and loves, and in betweens 