Space

Ne ölelj meg. Csak ma ne. Elfárasztottak azok a kedves, ismerős hazugságok, amelyekkel a vacsorát tálaltad. Rést akarok. Rést, magam és a világ között, üres teret, csendet és narancssárga fényt a hajnali dérben fürdő mezők fölött. Savat hányok attól, ahogy egymás kezébe kapaszkodnak az újabb és újabb teljesen azonosnak tűnő napok. Felfordul a gyomrom a semmitől, ami mindent betölt. Színtelen, szagtalan, íztelen papírlapokat rágnak el a fogaink; királyi lakomának tűnik ebben végeláthatatlan vákuumban.

A képek mára csak képek lettek. A világból kivesztek a színek. Talán óvatlan voltam. Talán túl mélyre merültem a létezés tengerébe, aztán csak úgy beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a fejemre zúduló víz lemosson rólam mindent. Hogy magával vigye a szépet, a teljest, a töröttet és a fájdalmast, hogy elmosson minden nyomot, amit az élet hagyott maga után.

Rég nem sírtam már úgy igazán. Újonnan nincs miért, csak az üresség miatt. Üres és tökéletes minden, azt hiszem. Olyan életem van, amilyet a szüleim mindig is szerettek volna nekem.

Álmaimban lemerülök a tengerbe és egyre csak az aljzat felé úszom. Odalent nincs más, csak csendes feketeség, a nyomás pedig minden pillanattal nő, fájdalmas erővel préselve össze a bordáimat. Csak ilyenkor érzem, hogy élek, úgy igazán.

Egyszer azt olvastam, hogy az egyetlen igaz érzés a fájdalom. Hogy a többi mind csak hormonok és elektromos impulzusok tömkelege az agyban, tévképzet, illúzió. Azt hiszem, a lelkünk csak fájni van. És ha egyszer a fájdalom is kiürül… Mi marad az életből, ha elfogynak a sorok? Ha a könyv lapjai üresen peregnek tovább az unott olvasó ujjai között, és lassan minden lélekbe beeszi magát a teljes, tökéletes és szavakkal körülírhatatlan hiány? Vajon megszűnik létezni valami, ha lassan elszivárog a tartalma? Vajon annyit ér egy pohár, amennyit beletöltöttek?

Csukott szemmel állok a zuhany alatt. A vízsugár az arcomba csap, égeti, marja a szemem. Üresen, gondolatok nélkül kavarogja be magát a fürdőszobában terjengő gőzbe a valóság. Nem nézek le. Nem lehet. A bokámnál színek csorognak, hogy aztán örvénybe vegyülve még utoljára megvillanhasson rajtuk a halkan zizegő neoncső fénye, mielőtt elnyeli őket a lefolyó.

JBV

English Autumn Magic

Nem tudom, azért találom-e ilyen elképesztően gyönyörűnek az őszt, mert egy olyan országot tekintek az otthonomnak, ahol az ősz maga az érzés, ahol minden, a levegő, a hajnalonta leszálló, fehér köd, a természet, az évszázados fák részben, vagy egészen azért léteznek, hogy ezt a beteljesülést elérjék, de talán ez nem is fontos. Bármi is volt a cél a csoda mögött, ősszel tényleg, teljes egészében beteljesül az élet. Összeérik minden szín és illat, a levegő sűrű lesz a lehulló, aranyban égő levelek párájával, az ágakról csüngő almákon kristályként fénylő cseppeket hagy a harmat. És a táj… Northamptonshire, és azok a dombok, melyek ezer lángoló színben ölelik a szelíd völgyeket! Évszázados történelem szunnyad az avarban, tábortüzek és énekek, altatók, fáklyák lángja, könnyű tündértalpak nyomai a fűben. Minden él és lélegzik, és emlékezik. A fák nem felejtik el a törzseik alatt szendergő vándorokat, a lovagokat, kiknek páncéljain meg-megcsillantak az alkonyat előtti utolsó, őszi napsugarak, a tisztásokon rakott tüzeket, melyek felett sercegve sültek az elejtett erdei állatok. A dombok emlékeznek még Viktória királynőre, és az ő udvarára, a nemesekre az almafák alatt, a krinolinos hölgyekre és a csókokra, melyek az őrület mérgével ették be magukat a szerelmesek szívébe. És most, a lehulló levelek rám emlékeznek. Rám, a nedves aszfaltra, az esőcseppekre, amik átáztatták élénkarany széleiket. Látnak, ahogy odalépek a zöldséges standhoz és kiválogatom a legszebbeket az ázott almák közül, majd kiveszek néhány fürtöt abból a ládából, amibe a dércsípte szőlőt pakolták.

Belélegzem az őszi levegőt. Be, lassan, kiélvezve minden pillanatát, hiszen, ahogy megtölt a varázs, újabb és újabb emlékvirágok nyílnak az elmémben. Nincs is szebb az én gyönyörű Angliámnál. Nincs szebb az aranyban úszó domboknál és az évszázados fáknál, melyek ágai óvón kinyújtott karokként védik a völgyeket. Nincs szebb az alkonyatoknál, mikor az erdő felett lassan lebukik a nap, s ebben a pár átmeneti percben mindent betölt a lángszínű ősz. Nincs szebb a ködös estéknél és a parázsként izzó hajnaloknál, mikor a narancssárga pára lassan gomolyogva nyúlik el a fű fölött. Nincs szebb az ódon utcalámpáknál, a Mindszentekre növekvő dísztököknél, az eső áztatta macskaköveknél, a harmattal pettyezett almáknál, a dércsípte szőlőfürtöknél, a végtelenül elnyúló domboknál és lankáknál, az apró boszorkánykunyhóknál, melyek girbe-gurba kéményeiből rég elfeledett varázslatként gomolyog elő a kandallóban pattogó rönkök sűrű, szürke füstje. Nincs szebb Angliánál, akivel lángoló, pattogó, füstös, esős, vörös-arany szerelembe esett az ősz; Angliánál, aki mindnyájunkat hasonlóképpen szeret.

JBV

The Dave-syndrome

I’m sorry for blogging in English nowadays but I’m crashing at my cousins place and dear little Annie has a laptop with English keyboard so I have no choice.

Well, I wanna start with the statement that jelousy is really a crime.

Why? ‘Coz it tears people apart, creating the illusions of conspiracies in one’s mind and makes all of us bitter. There’re so many motions of life that you simply cannot understand if you’re insisting on the thought that the world is black and white. It ain’t black nor white. The world is full of the most exquisite colours.

I’m all red tonight but I’ll be all green tomorrow, this is how we all change our colours. Our actions have an even bigger variety of the shades of these colours. You cannot judge any of my actions, stating; what I did was purple. It wasn’t purple but the light purple of the finest orchids.

This is how it is.

I don’t expect you to understand me but mark that I’m always earnest. I don’t let my mind change so easy as I let my colours change. I’m still nothing like a false friend or a cute little princess.

I may be a princess but I have books in my hand and independent thoughts in my pretty little head. I’m nobody’s fool.

This is the importance of being earnest.

 

Jessica Brooklyn Vicious