Töredékek

Unfinished works of JBV in an almost chronological, mostly reversed order. 

*

2013.11.20. – 2008.07.31. – 2013.11.20.

*

I may seem indifferent when really I’m just waiting for someone to take my breath away so I can go something like “wow, you’re beautiful”.

***

‘You okay, Ni?’

***

Ezek mind csak pillanatok. Eldobható, kicserélhető, végtelenül értékes pillanatok. Ez az. Ez minden. Ez a határ lét és nemlét között, ez a különbség kilégzés és belégzés között, ez az a küszöb, amin átlépve soha nem fordulhatsz már vissza. Ez az a pillanat, mikor kilépsz az ajtón és elkezdődik az utazás, elkap a sodrás

***

Mindenből csak egy harapásnyi csendet kérek,  ahogy hintőport lehelsz a számba, és a nyakadban lógó kereszt a kulcscsontomnak ütközik. Fekete. Tizennégy fognyom. Egy a ráadás, és a többi is csak dísz; kóstoló, leheletnyi pimaszság, szerelem, ami úgy lóg a levegőben, mint a suhanó bárdok éle. Nem beszélhetsz, mert a beszéd rossz és hazudni tanít, ámítani, olyan dolgokat kérni, amelyek súlya alatt kettéroppannál. Niacin, Ritalin, egy kanálnyi aszkorbinsav a kávéhoz.

***

‘You’re one step away from ruining everything. You’re ruining us.’

‘I know.’

‘So stop then! Stop it, cut it out, be with me and just me.’

‘I’m so sorry…’

‘Fuck… you’re so… Why?’

***

Skin-to-skin contact is nothing nice. It’s a vice and your touches are poison. If you touch me one more time, I swear I’m gonna be sick on your brand new pants. You drag me down. Down the rabbithole.

(Homecoming Queen)

***

“You’re staring at him, you know” you whisper into my ears with a soft, teasing smile on your face. “Go easy on the goodies, girl.”

“Fuck you” I hiss, a half-smile playing on my lips as I bite my lips. It’s not like you’re wrong or anything – it’s just the opposite, actually. I am staring at him. But how can anyone not stare at 5 feet 9 inches of perfect, slightly tanned skin, covering that awfully delicious lean build and those toned muscles? How can anyone not stare at the massive shock of dirty blonde curls framing that skillfully sculpted face, those incredible cheekbones, those radiant eyes?

“I didn’t know you’re going for the jocks now” you tease with an almost non-existant edge to your voice. “Thought you liked the gender-neutral ones.”

“Well, get used to it. Seems like I’m all for the jocks now, honey.”

“Care to explain?” you demand, slightly impatient. I love it when I unnerve you. You’re just too cute when you lose your temper.

“Nay.” I shake my head in disbelief. Why in a million years would I need an explanation for fancying someone who looks just like a greek god – only better.

“Very well then. I guess you can just fo for it then, since he’s been peeking at you for the last ten minutes or so. I just don’t get you, really.” You let out an exasperated sigh as you abruptly toy with the hem of your leather jacket. “I mean what happened to fancying girls and all?”

“Got bored of them.” I shrug with the shadow of a smile playing on my lips. “Different day, same drama.”

***

It has been one hell of a year.

***

“Hey, let me ask you something…” Words come in all flavors now, choking me like raw meat.

“Sure.” You lay on your stomach, back naked and exposed and porcelain white.

“Do you think what we have is enough?”

You cough. You cough up smoke and clotted blood. And then you smile. You smile that smile and it makes you look so pure and young that for a moment you could fool me, even me, into believing that you’re all sweet and innocent.

“Yeah. Food, sex and cigarettes; sounds pretty good to me.”

***

Words are poisonous.

***

‘Coz I need someone to love. Just one person is enough, it can even be a dream, a lie, if you will. You know all that well that I’ll burn for anyone who has the spark to set me on fire, don’t you? God, I’m so tired of this.

I’m so tired of those words and tired of all those faces, I’m so tired of those smiles and the same old places, and… yeah, you scare me.

***

Valaki ma megmássza az Yggdrasilt; valaki ma révületében elérheti a Világfa csúcsát. Ta-tam, ta-tam. Fehér árnyak suhannak a sűrű ködben.

***

 I’m the type that does things because they feel right. I don’t need them to be moral or socially acceptable as long as they feel alright. The only thing that holds me back from letting loose and just diving into all kinds of hedonistic acts is that I have too much to lose. I have people around me who, unlike me, do care about what’s socially acceptable, and so I just tone myself down quite a bit, day in, day out.

It’s just when I’m around you that I let loose. Somehow the fact that you accept all my defects is what makes me feel the most alive. You make me feel alive. Having you back in my life is quite a bit like having that part of me back that was infinitely free and just didn’t give a damn. I can dress like a whore and still be a princess, I can punch people like a boy and still have the kind of intellectually stimulating atmosphere around me, that makes me so distinctly different. I can do all sorts of dirty and immoral things without even a tingle of guilt, while still letting all my feelings roam wild.

You set me free of all of society’s iron shackles. And you’re also the only one who can still love me once all my boundaries disappear.

***

Crash. Fake it. Sniff it, tuck it, fuck it if it moves. If not, just cut it up an let it burn. Crawl out of that monster hall of fame you’ve been dipped into by divine(?) hands. Love me. Fake me. Hate me. Eat me. Wait ’til the rain’s over. Wait for a cab to pull over. Wait for the drops to clean all the dirt you couldn’t. No, you’re not going home tonight.

Pray for me. Pray for boobjobs and hair extentions. Pray for a moment spent in silence.

Can’t think. Can’t feel. Can’t touch. But you always do what you’re not allowed to do, love. You will tear me. I’ll kill you. Could you please take me home? I’ll hold your hair while you throw up. I’ll kiss away all your tears. I’ll hold the knife for you, if you want me to. Let’s burn a candle tonight.

Wouldn’t you? I wouldn’t. I couldn’t. How can you?

I’m dreaming with my eyes open. Can I dream about something else now? It’s all getting too confusing to follow. Thoughts in and out of my head, that’s what it is. Don’t poison-kiss me ever again. Don’t love me. I don’t want the love of y… oh, who am I kidding? Of course I want you to keep loving me like you did the those past years. I want you to burn down the world for me. I just want another cigarette before it’s over again. Ashes burn brighter each time.

Take a swing for me, love! Take a bullet for me this time. Give back just some of that you’ve taken. Give me back those years that went flying out of the window the first time we met. God gracious, you were a trainwreck. You still are. You’re mad, evil and deadly beautiful. And I still cherish you. And you’re still allowed to take my hand and snuggle yourself into my embrace once you feel lost and helpless. You’re forgiven. You’re loved.

It’s just me, you know? Words falling through my ears, images swimming through my brain… all those stuff once this happens. It keeps me up all night. It gets me wondering if there’s even an answer to all those questions you were never afraid to ask…

And now I have my own questions. Of life and love and morals and people. I want to know so many things, I want to solve so many mysteries.

(Prelude to a disaster)

***

Egymás után potyogtak a vízbe a flitterek a ruhádról. Egy nyári este a stégen ülve bámultuk a vizet.

(Desensitized)

***

The slut

The vulgar one

The captain

(Illusory)

***

if people find out that you’re great at something, they’ll want more of that something… more of you, until there’s nothing left. And then they’ll leave, leaving you empty with nothing left to give

***

Törődés. Milyen idegennek hat a szó a szürke hétköznapok rácsai között! Csodálatosan távoli. Szinte megfoghatatlan.

Mikor hallom, arra gondolok, mit ronthattam el. Miért futottunk vakvágányra? Sosem értettem igazán.

***

Szerelmes

***

I should have known for the first time. I should have known how to make you mine for the rest of our lives.

***

Új Hollandia épült az újvilág partjainál. Az első telepesek legalábbis így gondolták.

Connecticutból sosem lett új Hollandia.

***

You crash into me like a hurricane; fast, strong, furious. I can see it in your eyes, you know. I’m perfectly fucking aware that you’re high again. Thanks for nothing, boy. I can taste it on your lips.

Nip. You nip me and I know there’s no going back now. You’re an obnoxious little prick when you’re high, you know that? The white powder that you snort is making you all kinds of crazy. I’m bored. I’m not using and you’ve grown to accept it. You do drugs better than me and I do nothing which I can’t be the best at. I’m an alpha and so are you. If you nip me once again, I swear I’ll tear your head off.

Your eyes are like rainclouds. Clear but soiled – I can see right through you. There are things even I can’t say. There are things I shouldn’t know.

Sometimes I think I know too much. I understand people like no one else – that’s the main reason I’m so disgusted with them. I probably love you because you take way longer to figure out than most. Sometimes, just sometimes, I can still trick myself into believing your lies and honestly, it’s a blast. I love it when you lie to me. I love those pretty things leaving your mouth. It’s like magic. It’s there and then it fades, leaving no trace behind.

Your lies never hurt. You only lie about beautiful things, probably because you’re so damn high all the time. And then you come clean and I can hear you crying through the walls. Those walls that separate us just enough for me to not be able to hold you when you get like that.

Whenever I think of you, I think of stars. I think of all those ways your love has crippled me and all those ways I crippled you right back.

JBV

Arch – Two of a kind

Egy tőről metszettek minket – két nyíló rózsa, közös lényeg. Te és én nem vagyunk emberek. Vagy ha esetleg mégis, hát nem hasonlítunk rájuk. Belülről semmiképp. Míg mások oly könnyen kiismerhetők, hogy szinte a ronggyá olvasott kedvenc könyvünkre emlékeztetnek bennünket az ismerettség első 20 perce után, minket senki sem ismer. Apró, fényes tünkrökkel van kirakva a lelkünk felszíne, az emberek pedig bármennyire is próbálnak a mélyünkre ásni, csak azt látják, ami önmagukból visszatükröződik a felszínünkön. Sokan gyűlölnek minket, de senki sem azért, akik valójában vagyunk. Azt utálják, aminek minket hisznek – amit visszatükrözünk belülről, amit annyira utálnak önmagukban, hogy megpróbálják másokra kivetíteni. És mégis mi lenne jobb felszín egy hasonló projekció számára, mint ezernyi apró tükör? Nem, az emberek sosem próbáltak igazán megismerni minket. Mi? Mi pedig sosem elégedtünk meg semmivel, ami nem nyúlt túl minden ismert határon, minden végleten. It’s never enough until it’s too much – a mondat, amit a legmélyebb szinteken égettek bele a tudattalanunkba.

Mindketten láttunk vért, könnyeket és tüzet; azt a fekete tüzet, ami éjszakánként perzseli szénné a város utcáit. Láttuk mások lelkének mélységeit és addig játszottunk az érzelmek húrjain, amíg mi magunk meg nem tapasztaltunk őket. Voltunk fent és voltunk lent, voltunk mindenhol, ahová ép eszű ember önszántából be nem tenné a lábát. Annyi ember és annyi képzet voltunk, annyi sorsba bújtunk bele pillanatokra, annyi érzést vettünk kölcsön másoktól percekre vagy órákra, hogy az emberek lassan elfelejtették kutatni, mit takar a nevünk. Senkik voltunk – mi voltunk minden és mindenki. Magasan a halandóság berkei felett, magasan az anyag és a szellem berkei felett… lassan megszoktuk, hogy egyik sorsból a másikba surranunk, mikor senki sem figyel.

Megtanultunk mosollyal az arcunkkal átsétálni a poklon, mert megtanultunk nem félni. Ha annyit éltél, annyit gondoltál és annyit éreztél, mint mi, elérkezik a pillanat, mikor rájössz, megszűnt minden aggodalmad; belül már szabad vagy. Egyedül az anyag és a tapasztalás kiolthatatlan vágya láncol még ehhez a világhoz, és te eltökéled, hogy mindent látni akarsz a pincétől a padlásig.

Egykor te voltál Lord Henry, én pedig Dorian. Gyönyörű hazugságokat suttogtál nekem a valóságról, szerelembe ejtettél mindennel, ami csupán hipotézis, teória, illúzió. Te voltál Narcissus, aki a tengerre hajózva csodálta saját tükörképét a vízben, mikor a hullámok alatt meglátott egy arcot – az enyémet. Életedben először vetült a tekinteted valaki másra, és még így is önmagadat szeretted meg bennem először. A temérdek hasonlóságot, az egy tőről fakadó lényeget; a lelket, ami oly hasonló volt a tiédhez. Azt mondtad, én vagyok a leggyönyörűbb nő a világon, és én elhittem neked. Tudtam, hogy igazat mondasz, hiszen a saját szépségeden kívül minden másra vak voltál, amíg nem találkoztunk.

És ahogy a te szemed, anno az én szívem is vak volt az engem körülvevő világra. Semmi sem volt elég, semmi és senki nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy megtanítson szeretni. De te… Szerettem, ahogyan magadat szeretted. Szerettem, ahogy engem szerettél, szerettem, ahogy szeretted a legrosszabb tulajdonságaink, a leghiúbb gondolataink, a leggonoszabb félmosolyaink. Szerettem, ahogy szerettél bennem mindent, amit senki más nem tudott. Lehettem önző és nagyképű, gonosz és szánt szándékkal kegyetlen, te a legszebb mosolyoddal díjaztad a legmocskosabb gondolataim is.

Ez áll hát a nagy titok hátterében. Egymással nem kell, nem kellett tettetnünk. Összetörtük, széttapostuk, felgyújtottuk a világot, és nevetve táncoltunk a hamvain. Velem nem kell jónak lenned. Veled nem kell jónak lennem. Hiába hullik darabokra minden és mindenki egyetlen szavunktól, egyetlen érintésünktől, egymást sosem tudtuk összetörni. Ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, egyenrangúnak. Te vagy a yang; a gonosz, a titokzatos, a gyönyörű, én pedig a yin; az érző, a legyőzhetetlen, a hideg, titkokba burkolt tökély. Egyikünk sem jobb, szebb, több a másiknál – más-más tulajdonságok miatt, de egálban áll a mérleg. Gondolatokkal pakoljuk tele az élet könyvespolcait. És persze élményekkel, ha lehet, olyanokkal, amiket más még nem tapasztalt. Tabuk, végletek, szélsőséges helyzetek és gondolatok… Ujjaink közül lassan kipereg az idő homokja.

Lélekben sosem közeledünk és sosem távolodunk; nyers ésszel nem ismerjük egymást. Gondolatokon keresztülfűzött érzésekkel nyúltunk le oda, ahová az átlag vizsgálódása sosem tudott. Mindketten belestünk a milliónyi tükör alá. Mindketten láttunk darabokat a másikból, egymás valódi énjéből, valamiből, ami a világ számára füst és tükrök mögött rejtőzik. Illúzió az illúzióban… mindketten eltűnhetnénk a világból egyetlen nap alatt. Párizs, London, álnevek, csak egy újabb trükk, csak egy újabb lap a zsebünkben lapuló pakliból. Mi sosem tartoztunk igazán sehová, csupán ahhoz a tőhöz, ahonnan születésünk előtt lemetszettek mindkettőnket.

Mérgező mosollyal rendelsz egy újabb italt. Tökéletes úriember, tökéletes mosollyal. A legszebb, leggonoszabb, legőszintébb, legokosabb, legilledelmesebb, legerősebb, legszellemesebb férfi, akit valaha ismertem. Lassan fűzöd össze az ujjaink, majd a fülembe súgsz valamit, mire mindketten nevetni kezdünk. Hisztérikusan, hangosan, addig, amíg fájni nem kezdenek az izmaink, szúrni nem kezd a tüdőnk, és ki nem csordul az első könnycsepp a szemünk sarkából. Azt mondják, ezekben a pillanatokban látszik csak igazán, hogy nyomot hagyott rajtunk a szerelem. Ilyenkor mindenki látja, hogy ami a felszínen kettő, valójában egy.

JBV

Something ’bout Jessica

It’s dark again. The city’s alight with fires of pain, souls flaming away in the night streets. I’m sitting on a bench near the river, smoking the last of my cigarettes. For once, the taste is bitter, savory. I couldn’t count the times I’ve sat here, watching the sun come up, drowning this sinful city in its purifying rays. Those times, I’ve felt clean. Free, light, aflame. Because somewhere deep down I’m still someone. I’m still a person, there should be a core to all this separate madness and personality traits all mixed up inside one body. There is still a me that no one knows. A me that hides behind heavy curtains of smoke and smiles. That part of me, the one true core of the person I am, is the one watching all these daybreaks, wondering how come that no one else sits next to me silently to watch the sun come up. How come that people always get lost in all those illusions nights have to offer, how come they’re never persistent enough to fight the exhaustion and stay until the sun’s up. All they see is a ghost of something divine and beautiful, the shell for a sleeping soul. That mediocracy is what kills the essence of everything. It drains the world dry and breaks us all into small, sharp pieces.

A piece of me, a really naughty one, kissed her that night. And boom, there goes all the magic. The magic that things have until they are exposed and seen in their true form. And then it’s all over. One kiss and the magic is gone, one touch and everything’s aflame. We all fall into pieces once it’s done. Once those things that meant the world to us while they were still just mysteries are suddenly revealed and stripped all of their charm. And here lies the promblem; I’ve never loved you. I was amazed by you, enchanted for so long… A kiss was all I wanted, just to know you’re real, and now that it’s done… all that remains is chips of the admiration I once held towards you, tender princess – an Elena to my Damon.

Once again, I fall into pieces. Lying on the floor, sharps shards of glass sticking into my back painfully. But right now, It’s a good pain. It’s something I need to keep me inhaling and exhaling, since nothing else could. I keep breaking things; resolutions, wishes… people. They all get smashed once touched by me – it is an ever-lasting solitude.

Just lying on my back, watching the world fall to pieces around me is enough for the moment. Quiet. Not a word now, all of you I’ve broken. You were supposed to show me that you won’t break. That love’s NOT so fragile. But neither of you could ever love me enough to do that. To just not break once I touched you. To persist.

Still, what’s done is done. Like a giant, I tower over the ashes of the world, the shards that remain after a kiss was exchanged. Lights flicker – another one of you gave in, another candle was blown out. And so, darkness prevails. Another night falls upon the city, one long enough to last a year.

Silence scars as I take one last pull. Smoke oozes out from between my lips peacefully, drawing magic runes on the canvas of this sinister night sky. I hum to the rythm of stillness as a quote arises in my memory:

“Jem’s eyes widened, and then he laughed, a soft laugh. “Did you think I did not know you had a secret?” he said. “Did you think I walked into my friendship with you with my eyes closed fast? I did not know the nature of the burden you carried. But I knew there was a burden.” His voice softened. “I knew you thought yourself poison to all those around you,” he went on. “I knew you thought there to be some corruptive force about you that would break me. I meant to show you that I would not break. That love was not so fragile. Did I do that?”

JBV

Flesh and blood

I wanna submerge. Purge. Throw up ’til my heart’s sore, melt to pieces in this watery purgatory.

Your hands reach out to me, grab me wherever you can and each and every one of you kiss me. Those lips burn like fire. Those lips burn like hell. I want, I want, I want it all. Everything, anyhow. Just tangle yourself into me, crush me, love me, burn me, hurt me in ways no one ever did before. You are my demise, the shallow grave they’ve dig for me, the thorns stuck under my skin. You’re the fiery madeness that has written itself all over the walls of my skull with capital letters. You’re nothing if you’re not mine. You’re no one unless I let you be someone. Your life is a spark in my hands and I’ll be sure to choke you until you’re gone.

You’re all I inhale. You’re all I exhale. And you choke me constantly with your poisonous fumes as we kiss. As we tear into each other, as we bleed out in the dirt. You’re me loving you. You’re a substance. Poison. You’re flesh, you’re blood, you’re redemption.

You’re my religion.

JBV

Smoke

After countless cigarettes smoked, I still feel a bit empty. A bit distant, a bit lost in the past. Well, the past and your lips as I’m watching you speak. Smoke oozes out from between them, drawing magical runes on the dark canvas of the night. I needed to talk to you tonight, even if this conversation only exists in my head. You, sitting in front of me, lighting one cigarette after another, blowing smoke out of your lungs with an otherworldly grace. And then you wave your hand in that particular manner that’s always made me shiver.

Fuck. I’m so lost in thought and drunk and I smell of cigarettes; your cigarettes, for once – we’ve always smoked different brands. I so needed to talk to you for so long, so why don’t you just fucking speak? Please? I’m so lost, I’m so, so, so lost. I need your voice to guide me through the night, for once. I need you more than ever. I need you to tell me you care. I need you to light another cigarette and just look at me with an expression on your face that tells me; you’re not sure what to say. It’s like you have so many things on your mind and they just won’t come out because you can’t find a right sequence to them. I want to fall to my knees in front of you. I want to lie my thorn crown on your lap. And then I want you to just put out your cigarette and caress my hair in a way that tells me you care. (Please! Don’t you care?)

Why do I care so much? I’m cold and sore and still, I don’t wanna go home. Not until you’re here, not until you look me in the eye and say those things I’ve longed to hear. Just beat me up, if you like, or let me go with one last moment spent in silence, but whichever you choose, please, stay a little longer. Few minutes is enough, I just don’t want to feel the abandonment right now. I just want the illusion of belonging to somewhere, to someone. ‘Coz once, I belonged to you. I did, and in a way, I still do. I do, until we have the same tattoos on our fingers.

Let me repent! Just one more time, and then it’s over. Let me say I’m sorry, let me say you never ceased to belong to me in some long forgotten way. Let me say that I miss you. And then, I’ll just watch you light another cigarette with the same sadness in your eyes. I’m so sorry.

JBV

English Autumn Magic

Nem tudom, azért találom-e ilyen elképesztően gyönyörűnek az őszt, mert egy olyan országot tekintek az otthonomnak, ahol az ősz maga az érzés, ahol minden, a levegő, a hajnalonta leszálló, fehér köd, a természet, az évszázados fák részben, vagy egészen azért léteznek, hogy ezt a beteljesülést elérjék, de talán ez nem is fontos. Bármi is volt a cél a csoda mögött, ősszel tényleg, teljes egészében beteljesül az élet. Összeérik minden szín és illat, a levegő sűrű lesz a lehulló, aranyban égő levelek párájával, az ágakról csüngő almákon kristályként fénylő cseppeket hagy a harmat. És a táj… Northamptonshire, és azok a dombok, melyek ezer lángoló színben ölelik a szelíd völgyeket! Évszázados történelem szunnyad az avarban, tábortüzek és énekek, altatók, fáklyák lángja, könnyű tündértalpak nyomai a fűben. Minden él és lélegzik, és emlékezik. A fák nem felejtik el a törzseik alatt szendergő vándorokat, a lovagokat, kiknek páncéljain meg-megcsillantak az alkonyat előtti utolsó, őszi napsugarak, a tisztásokon rakott tüzeket, melyek felett sercegve sültek az elejtett erdei állatok. A dombok emlékeznek még Viktória királynőre, és az ő udvarára, a nemesekre az almafák alatt, a krinolinos hölgyekre és a csókokra, melyek az őrület mérgével ették be magukat a szerelmesek szívébe. És most, a lehulló levelek rám emlékeznek. Rám, a nedves aszfaltra, az esőcseppekre, amik átáztatták élénkarany széleiket. Látnak, ahogy odalépek a zöldséges standhoz és kiválogatom a legszebbeket az ázott almák közül, majd kiveszek néhány fürtöt abból a ládából, amibe a dércsípte szőlőt pakolták.

Belélegzem az őszi levegőt. Be, lassan, kiélvezve minden pillanatát, hiszen, ahogy megtölt a varázs, újabb és újabb emlékvirágok nyílnak az elmémben. Nincs is szebb az én gyönyörű Angliámnál. Nincs szebb az aranyban úszó domboknál és az évszázados fáknál, melyek ágai óvón kinyújtott karokként védik a völgyeket. Nincs szebb az alkonyatoknál, mikor az erdő felett lassan lebukik a nap, s ebben a pár átmeneti percben mindent betölt a lángszínű ősz. Nincs szebb a ködös estéknél és a parázsként izzó hajnaloknál, mikor a narancssárga pára lassan gomolyogva nyúlik el a fű fölött. Nincs szebb az ódon utcalámpáknál, a Mindszentekre növekvő dísztököknél, az eső áztatta macskaköveknél, a harmattal pettyezett almáknál, a dércsípte szőlőfürtöknél, a végtelenül elnyúló domboknál és lankáknál, az apró boszorkánykunyhóknál, melyek girbe-gurba kéményeiből rég elfeledett varázslatként gomolyog elő a kandallóban pattogó rönkök sűrű, szürke füstje. Nincs szebb Angliánál, akivel lángoló, pattogó, füstös, esős, vörös-arany szerelembe esett az ősz; Angliánál, aki mindnyájunkat hasonlóképpen szeret.

JBV