English Autumn Magic

Nem tudom, azért találom-e ilyen elképesztően gyönyörűnek az őszt, mert egy olyan országot tekintek az otthonomnak, ahol az ősz maga az érzés, ahol minden, a levegő, a hajnalonta leszálló, fehér köd, a természet, az évszázados fák részben, vagy egészen azért léteznek, hogy ezt a beteljesülést elérjék, de talán ez nem is fontos. Bármi is volt a cél a csoda mögött, ősszel tényleg, teljes egészében beteljesül az élet. Összeérik minden szín és illat, a levegő sűrű lesz a lehulló, aranyban égő levelek párájával, az ágakról csüngő almákon kristályként fénylő cseppeket hagy a harmat. És a táj… Northamptonshire, és azok a dombok, melyek ezer lángoló színben ölelik a szelíd völgyeket! Évszázados történelem szunnyad az avarban, tábortüzek és énekek, altatók, fáklyák lángja, könnyű tündértalpak nyomai a fűben. Minden él és lélegzik, és emlékezik. A fák nem felejtik el a törzseik alatt szendergő vándorokat, a lovagokat, kiknek páncéljain meg-megcsillantak az alkonyat előtti utolsó, őszi napsugarak, a tisztásokon rakott tüzeket, melyek felett sercegve sültek az elejtett erdei állatok. A dombok emlékeznek még Viktória királynőre, és az ő udvarára, a nemesekre az almafák alatt, a krinolinos hölgyekre és a csókokra, melyek az őrület mérgével ették be magukat a szerelmesek szívébe. És most, a lehulló levelek rám emlékeznek. Rám, a nedves aszfaltra, az esőcseppekre, amik átáztatták élénkarany széleiket. Látnak, ahogy odalépek a zöldséges standhoz és kiválogatom a legszebbeket az ázott almák közül, majd kiveszek néhány fürtöt abból a ládából, amibe a dércsípte szőlőt pakolták.

Belélegzem az őszi levegőt. Be, lassan, kiélvezve minden pillanatát, hiszen, ahogy megtölt a varázs, újabb és újabb emlékvirágok nyílnak az elmémben. Nincs is szebb az én gyönyörű Angliámnál. Nincs szebb az aranyban úszó domboknál és az évszázados fáknál, melyek ágai óvón kinyújtott karokként védik a völgyeket. Nincs szebb az alkonyatoknál, mikor az erdő felett lassan lebukik a nap, s ebben a pár átmeneti percben mindent betölt a lángszínű ősz. Nincs szebb a ködös estéknél és a parázsként izzó hajnaloknál, mikor a narancssárga pára lassan gomolyogva nyúlik el a fű fölött. Nincs szebb az ódon utcalámpáknál, a Mindszentekre növekvő dísztököknél, az eső áztatta macskaköveknél, a harmattal pettyezett almáknál, a dércsípte szőlőfürtöknél, a végtelenül elnyúló domboknál és lankáknál, az apró boszorkánykunyhóknál, melyek girbe-gurba kéményeiből rég elfeledett varázslatként gomolyog elő a kandallóban pattogó rönkök sűrű, szürke füstje. Nincs szebb Angliánál, akivel lángoló, pattogó, füstös, esős, vörös-arany szerelembe esett az ősz; Angliánál, aki mindnyájunkat hasonlóképpen szeret.

JBV

Herceg

Egy. Kettő. Három. Mondd, hogy nem gondoltál rám minden egyes nap. Mondd, hogy soha, semmi sem volt valós. Mondd, hogy álmodtalak.

Az ajkaim közé mosolyogtál, és mi olyan, de olyan fiatalok voltunk. A kezed az ingemen, az enyém a sapkádon, hideg kőfal a hátam mögött, és te megforgattál. Az egész világ kicsit más volt veled. Pár centivel kifordult a tengelyéből, kockás ingek, convers csukák, féloldalas frufruk. Te voltál az én hercegem, az utolsó, a fiú, aki összetört mindent. És én mégis végtelenül hálás voltam neked mindenért.

Reggel volt, vagyis inkább hajnal, te az ablakpárkányon, a cigarettacsikk még füstölt a szádban. Volt valami, amitől varázslatossá vált a pillanat. Egy apró szikra, egy csipetnyi varázs. Te és a gitár, Red Hot Chili Peppers, Californication. Én az oldalamra dőlve hallgattalak. Korán volt még, túl korán, hogy felkeljünk. Fehér pizsama, rezgő gitárhúrok, puha párnák. Borostyán szemek, féloldalas mosoly. Néha azt mondanám, majdnem szerettelek. Majdnem. És talán te is majdnem szerettél.

Csak egy ujjhegynyi távolságra voltunk egymástól, te és én. Fura visszaemlékezni rád. Olyan fiatal voltál… Volt valami a mosolyodban, abban, ahogy rám néztél. Valami hihetetlenül naiv és éretlen, valami csintalan és szabad. És mégis te voltál az egyetlen, akivel kéz a kézben ültünk hajnalban a világ tetején. Egy pillanatra úgy tűnt, közel vagyunk egymáshoz. Aztán a pillanat elszállt, és a varázs megmaradt. Narancssárga, csillámló por, egyetlen apró szelet az ezer színnel tündöklő napkeltéből. Ez vagy nekem, Herceg. És én mindig emlékezni fogok rád.

JBV

neverending race

Versenyt futni az idővel… és veszíteni.

És felállni, és újra próbálni, és harcolni, és remélni, és könnyezni és nevetni és elesni…

És felállni és versenyezni megint.

Ezerszer, ezeregyszer szeretni.

Jessica B. Vicious