Herceg

Egy. Kettő. Három. Mondd, hogy nem gondoltál rám minden egyes nap. Mondd, hogy soha, semmi sem volt valós. Mondd, hogy álmodtalak.

Az ajkaim közé mosolyogtál, és mi olyan, de olyan fiatalok voltunk. A kezed az ingemen, az enyém a sapkádon, hideg kőfal a hátam mögött, és te megforgattál. Az egész világ kicsit más volt veled. Pár centivel kifordult a tengelyéből, kockás ingek, convers csukák, féloldalas frufruk. Te voltál az én hercegem, az utolsó, a fiú, aki összetört mindent. És én mégis végtelenül hálás voltam neked mindenért.

Reggel volt, vagyis inkább hajnal, te az ablakpárkányon, a cigarettacsikk még füstölt a szádban. Volt valami, amitől varázslatossá vált a pillanat. Egy apró szikra, egy csipetnyi varázs. Te és a gitár, Red Hot Chili Peppers, Californication. Én az oldalamra dőlve hallgattalak. Korán volt még, túl korán, hogy felkeljünk. Fehér pizsama, rezgő gitárhúrok, puha párnák. Borostyán szemek, féloldalas mosoly. Néha azt mondanám, majdnem szerettelek. Majdnem. És talán te is majdnem szerettél.

Csak egy ujjhegynyi távolságra voltunk egymástól, te és én. Fura visszaemlékezni rád. Olyan fiatal voltál… Volt valami a mosolyodban, abban, ahogy rám néztél. Valami hihetetlenül naiv és éretlen, valami csintalan és szabad. És mégis te voltál az egyetlen, akivel kéz a kézben ültünk hajnalban a világ tetején. Egy pillanatra úgy tűnt, közel vagyunk egymáshoz. Aztán a pillanat elszállt, és a varázs megmaradt. Narancssárga, csillámló por, egyetlen apró szelet az ezer színnel tündöklő napkeltéből. Ez vagy nekem, Herceg. És én mindig emlékezni fogok rád.

JBV