The Story of My Life

Álmomban húsvirágokat kötöttünk egymás hajába fehér cérnával. Te felnéztél rám, nagy, kék szemekkel, a hajadon tompán fénylett az alvadt vér. Vakító napsütésben porzott fel mögöttünk az arizonai sivatag. Álmomban te voltál a rossz választás, a hiba, amit minden lány elkövet egyszer, a mosoly, ami kénsavként égeti magát a tiszta márványba, amiből az arcodat faragták.

Álmomban minden könnyű volt, mint egy kósza, fehér pihe, amit tovasodor a szél. Álmomban egy híd tetején álltam a város felett, miközben a bágyatag, őszi napfényben tejfehéren csillámlott a házak közt kavargó köd. Álmomban egy metropolisz ereszkedett térdre a lábaink előtt, ruhája hosszan, csillogva terült el a horizonton.

Álmomban szédültem, a világ pedig színek, fények és hangok kavargó masszájává sűrűsödött körülöttem. Belemártottam a kezem, mintha gyurmából vagy pudingból lenne, és kiragadtam belőle egy darabot, hogy a számba tömjem. Üvegszilánkokon csámcsogtam, és csillámporon, eperszirupon, véren és valami tömény, túlságosan édes likőrön, ami beragadt a fogaim közé. Mindenem bizsergett, ahogy az érzékelés csak egy, egyetlen egy másodpercet csúszott vissza, aztán előre megint, és te megcsókoltál, megízlelve tömény, émelyítően édes masszát. Az ajkaid keményen nyomódtak az enyémekhez, miközben a karjaiddal egész erősen préseltél magadhoz. Száznyolcvan centiméternyi izom, csont és hús voltál, egy egységnyi valóság, sziget az álmok mérgező tengerében. A nyakadba temettem az arcom és az illatod lekapcsolta a fényeket az elmémben.

Ketten táncoltunk a sötétben, egészen kéretlenül, mosolyokkal telehintve, melyek juharszirupként tapadtak a bőrünkhöz; valahol az álmokon innen, de a valóságon túl. Veled találkozni megismételhetetlen élmény volt. Nem állítanám, hogy megtörtént. Ha megkérdeznék, nem lennék biztos benne, mert talán csak álmodtuk a Swarowski kristályokat és a fekete falakat, a foszforeszkáló festéket és az ajkaid közül szivárgó füstöt, amit lilára festett az UV fény.

Talán a húsvirágokat csak laza öltésekkel varrták a tarkódba, talán a sivatag homokja rég maga alá temetett mindkettőnket. Talán most is csak álmodunk, és álmomban téged látlak, meg a kezeidet a vállamon, a féloldalas mosolyt a szemedben. Talán a kaland sohasem ért véget.

 My heart is untamed still.

JBV

English Autumn Magic

Nem tudom, azért találom-e ilyen elképesztően gyönyörűnek az őszt, mert egy olyan országot tekintek az otthonomnak, ahol az ősz maga az érzés, ahol minden, a levegő, a hajnalonta leszálló, fehér köd, a természet, az évszázados fák részben, vagy egészen azért léteznek, hogy ezt a beteljesülést elérjék, de talán ez nem is fontos. Bármi is volt a cél a csoda mögött, ősszel tényleg, teljes egészében beteljesül az élet. Összeérik minden szín és illat, a levegő sűrű lesz a lehulló, aranyban égő levelek párájával, az ágakról csüngő almákon kristályként fénylő cseppeket hagy a harmat. És a táj… Northamptonshire, és azok a dombok, melyek ezer lángoló színben ölelik a szelíd völgyeket! Évszázados történelem szunnyad az avarban, tábortüzek és énekek, altatók, fáklyák lángja, könnyű tündértalpak nyomai a fűben. Minden él és lélegzik, és emlékezik. A fák nem felejtik el a törzseik alatt szendergő vándorokat, a lovagokat, kiknek páncéljain meg-megcsillantak az alkonyat előtti utolsó, őszi napsugarak, a tisztásokon rakott tüzeket, melyek felett sercegve sültek az elejtett erdei állatok. A dombok emlékeznek még Viktória királynőre, és az ő udvarára, a nemesekre az almafák alatt, a krinolinos hölgyekre és a csókokra, melyek az őrület mérgével ették be magukat a szerelmesek szívébe. És most, a lehulló levelek rám emlékeznek. Rám, a nedves aszfaltra, az esőcseppekre, amik átáztatták élénkarany széleiket. Látnak, ahogy odalépek a zöldséges standhoz és kiválogatom a legszebbeket az ázott almák közül, majd kiveszek néhány fürtöt abból a ládából, amibe a dércsípte szőlőt pakolták.

Belélegzem az őszi levegőt. Be, lassan, kiélvezve minden pillanatát, hiszen, ahogy megtölt a varázs, újabb és újabb emlékvirágok nyílnak az elmémben. Nincs is szebb az én gyönyörű Angliámnál. Nincs szebb az aranyban úszó domboknál és az évszázados fáknál, melyek ágai óvón kinyújtott karokként védik a völgyeket. Nincs szebb az alkonyatoknál, mikor az erdő felett lassan lebukik a nap, s ebben a pár átmeneti percben mindent betölt a lángszínű ősz. Nincs szebb a ködös estéknél és a parázsként izzó hajnaloknál, mikor a narancssárga pára lassan gomolyogva nyúlik el a fű fölött. Nincs szebb az ódon utcalámpáknál, a Mindszentekre növekvő dísztököknél, az eső áztatta macskaköveknél, a harmattal pettyezett almáknál, a dércsípte szőlőfürtöknél, a végtelenül elnyúló domboknál és lankáknál, az apró boszorkánykunyhóknál, melyek girbe-gurba kéményeiből rég elfeledett varázslatként gomolyog elő a kandallóban pattogó rönkök sűrű, szürke füstje. Nincs szebb Angliánál, akivel lángoló, pattogó, füstös, esős, vörös-arany szerelembe esett az ősz; Angliánál, aki mindnyájunkat hasonlóképpen szeret.

JBV

Autumn rain

Szeretem hallgatni az esőt. Egy kicsit mindig megbont bennem valamit, hogy aztán a keletkezett résen olyan emlékek és érzések szivároghassanak be, melyek talán sosem voltak valósak. Tébolyult kutatás egy sosem íródott levél után; csendesen görnyedek össze az erkélyre állított széken, és figyelem, hogyan játszanak a világ vásznán a kékes fények. Csipp-csepp. Lassan és hidegen tölt meg az őszi levegő. Szikrák robbannak a tüdőm falán. Egy percre mintha emlékeznék rá. Mintha kezek érintenék a derekam, hűvösen, mint az októberi eső, aztán mintha belém marnának. Kék-zöld foltok maradnak utána. Zúzódásokat csókol rám, de mindez csak emlék. Mindez csak eső, hideg árnyalatok és mámorító illatú levegő. Hiszen sosem dobtak az ágyra. Vagy mégis?

Hagyom, hogy darabokra csattanjon az emlék a fejemben, mint az esőcseppek, mikor elérik a járdát. Feloldódnak a mocsokkal, és lassan én is a képzelet és a valóság határára sodródom. Nyári éjszaka, zivatar, szürke, minden szürke. Előttem állsz, és mégis annyira, de annyira távol vagy… Kinyúlok feléd, próbállak elérni, hogy csak egy kicsit közelebb húzhassalak, hogy végre (vagy újból?) leomoljanak közöttünk a falak. Víz csurog a hajamból, végig az orromon, megáll a hegyén, aztán… zuhan, zuhan, zuhan. Csatt. Égrengető erővel visszhangzik a fülemben a csobbanás.

Víz csöpög a felsőmből, a nadrágomból, a szemfesték sötét csíkokban olvad le a szemhéjamról. Forró az arcom, ahogy rád nézek, de belül hideg vagyok. Végtelenül hideg. Részvétlen arckifejezéssel hagyom, hogy elnyeljenek az éjsötét szemeid. Áramlik. Belőlük. A Sötétség. És végre elmosolyodsz. Igen! Egy pillanat sem telik bele, hátam a kőfalnak csattan, amit a koponyám követ. Még! Kábult, féloldalas vigyorral figyellek, miközben az ujjaid a torkomba vájnak. Igen! Ugyanazzal a mosollyal nézel vissza rám. Mint akit magasra repített valamiféle drog, mint aki pokolian, irtózatosan, elmondhatatlanul élvezi. Valahol még tudod, hogy ez rossz, de már nem racionalizálsz. Már az enyém vagy. Már átengedted magad a saját vágyaidnak. Nincs visszaút.

Ajkak ütköznek egymásnak, ezúttal fájdalmas erővel. Aprót sikkantok, ahogy felreped az alsó ajkam, de a hang az ajkaid között reked. Belevigyorogsz a csókba és ha lehet, még egy kicsivel határozottabban szorítasz a falnak. Már. Nincs. Valóság. Újból megcsókolsz, most a véremmel az ajkaidon. Nem igaz, hogy nem tudnék ellenkezni. Tudnék, ha akarnék. De tudom, hogy valahol nagyon, de nagyon mélyen erre van szükséged. Hogy igazából ez vagy. És én? Én mindent megadnék neked, amit csak kívánsz. Kézen fogva pörgünk a legmélyebb mélységek felé, vért kacagunk, tabletták tömik be a sebeinket. Téged. Nem lehet. Fájdalomcsillapító. Nélkül. Túlélni.

Csak egy kicsit. Csak még egy kicsit… Valahol nagyon mélyen már mindketten elvesztünk. Valahol nagyon mélyen már befontak minket egy mérges, sötét növény indái. Kristályfehéren virágzik a jövőnk. És a virágok… egyedül a virágok fénylenek még abban a csillagtalan éjszakában, ahová mindketten tartozunk. Fájdalmas erővel köti gúzsba a szívünk a sors vérvörös fonala. Ba-bumm. Ba-bumm.

De…

Egy ajtó csapódik a hátam mögött, és én kizökkenek a színes képek közül. Újra kék minden, és hideg, és őszi. A cigaretta elaludt a kezemben, az utcán még mindig kopognak az esőcseppek. Szorosabbra húzom magamon a plédet, ahogy összehúzom magam a széken. Az eső mindig megbont bennem valamit.

JBV

Feeling cold

Hosszú idő telt el, mióta utoljára találkoztunk. Éveknek tűnik, hónapoknak, ezer nyárnak, ősznek és télnek, ezer ősz hajsználnak a szőke tincsek között.

Emlékszem, akkoriban szerettelek. Könnyedén, mélyen, úgy igaziból… szerettelek, aztán rájöttem, hogy megváltoztam. Idegen, sőt, ellenséges terület lettem, könyörtelen, hideg és mégis… valahol mégis ragaszkodtam hozzád.

Nem tudtalak csak úgy ott hagyni egyetlen szó nélkül, pedig ez lett volna a kizárólagos módja annak, hogy eltűnjek az életedből. Ha a küszöbön találkozunk, a nappaliban, vagy az utcán, a zöld íriszek mélyén ülő melankolikus kifejezés rávett volna, hogy forduljak vissza és pakoljam ki a bőröndömet.

Nem tehettem meg. Csendesen, fokozatosan rugdostalak egyre messzebb az ágyban, a hétköznapokban, aztán lelkileg is. El, el tőlem. Ez volt a lényeg.

Kapaszkodtál belém, tűrtél, néha némán, máskor sírva. Szó nélkül fordítottam neked hátat.

Ilyenkor általában magamra zártam a fürdőszoba ajtaját és bekucorogtam a kádba. Megengedtem a vizet, aztán hátradőltem és rágyújtottam, füst- és könnyszag vegyült össze.

Aztán véget ért, hiszen véget kellett érnie. Te és én, és a néma viszlát a híd tetején, a felkelő nap, az utolsó csók, és azok a hihetetlen, hihetetlenül szomorú zöldszínű szemek.

A pillangó elszállt.

És mégis, még mindig remegek, ha kimondom a neved. Ennyivel tartozom a csendes kínhalálért.

Jessica B. Vicious

Üzenet a tükrön

Fehér pára csapódik ki az ezüst szélű tükörre.

A világ peremén állok, ott, ahol valóság és álom összekapcsolódnak. Csípőm a mosdókagyló hideg fémjének koccan. Félrebillentett fejjel figyelem a tükör páráján kacskaringózó, vékony feliratot, melyet fantomujjak rajzoltak az üveglap közepére. Sosemvolt idő, egy sosem volt hely, sosemvolt gondolatok, sosem érzett érzések… minden tovatűnő illúzió csupán.

Az ujjak, melyek egykor a tükröm felett jártak, most hidegen, élettelenül mélyednek az őszi avarba. Csillámokba dermedt rajtuk a dér.

S ezek csillámok végigfutnak a finom csuklón, fel a leheletvékony karon, majd beborítják a törzset, a lábakat, a kecses nyakat, az apró ajkakat, a dús, hosszú pillákat, a lángszínű tincseket. Jégbe fagyott szerelem piheg az őszi erdőben. Törékeny testén puha pamutpóló vet hullámokat.

Álmomban fölé hajolok, ujjaim végigfutnak a dércsípte orcák fölött. Vékony, puha ajkain cseppekké olvad a dér forró leheletem nyomán. Kristálykönnyek. Lassan behunyom a szemem és elképzelem, milyen lenne megérinteni őt. Újra, igazából. Remegő tagokkal hajolok közelebb…

Jeges fájdalom ragad ki az álomképből. Szederjesre csípett a semmi hidege. Lágy mozdulattal emelem el kihűlt tenyerem a dérrel borított mosdókagylóról, majd a tükrön összegyűlt párába rajzolom:

Gitsie

Ujjaim megállnak az üveg fölött; hosszút sóhajtok. Próbálom rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot, ám ekkor a tükrön elegáns, kacskarigós betűk futnak végig.

& Michael

Visszafojtott lélegzettel lépek előre, tenyerem a szám elé tapad. Ott áll ő. A tükör másik oldalán, mosolyogva. Szomorúnak tűnik.

Apró kristályok csattannak szét a hideg járólapon.

S a tükröt lassan újból belepi a pára…

Jessica B. Vicious

walk with me

Amikor az emberek azt mondják, hogy eljön az idő, mikor nem leszel velem, általában mindenki csendesen bólogat. Egyetért.

Semmis klisé, őket mégsem zavarja. Ugyan hogy is zavarná, mikor az egész életük klisékből áll; munkahely, család, bevásárlás, klisé, klisé, klisé. Szürke folyamokban áramlanak az utcákon, néha egyikük kicsit kevésbé szürke, néha valaki más egy kicsit inkább, ám az árnyalat mégsem változtat a színen.

Szótlanul bandukoltam köztük. Hideg szeptember volt, a szokásosnál hamarabb hullottak le a rozsdaszín levelek. Körültáncolták a szürke folyamot, lassan, melankolikusan… szinte keringőztek a járókelőkkel, ám úgy tűnt, rajtam kívül senki sem veszi észre őket. Lelassítottam a lépteim, majd megálltam a fa előtt. Szokatlanul romantikus látványt nyújtott a maga korhadó tűzszíneivel, ahogy a csupa szürke világ fölé emelkedett.

Nagyot szippantottam a csípős őszi levegőből és becsuktam a szemem. Elképzeltem, hogy lassan én is felemelkedek, fel, egészen a táncoló levelek közé. Kitártam a karjaim és pörögtem. Körbe-körbe és körbe újra. Éreztem, ahogy tincseim az arcomba fújja a szél, a sálam pedig egészen körém tekeredett, mígnem lassan megálltam és kinyitottam a szemem. Aztán becsuktam és újra kinyitottam.

A fa tövében egy fiú olvasott, fekete hajába bele-belekapott egy-egy apróbb fuvallat. Barna szemei hosszú, barna pillái alatt álmatagon futottak végig a sorokon újra és újra, ujjait szederjesre csípte a szél. Pislogtam, hátha csak káprázat, ám akárhányszor is nyitottam ki a szemem, a fiú mindig ott volt. A maga színes, hús-vér valójában.

Sokáig tartott, míg megértettem, hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Hogy a szeretet, ami nagyon hosszú idő óta először melegséggel töltötte, és még mindig tölti el a mellkasom, nem csak egy random lehetőség a több milliárdból. Mert örökké tartó véletlenek nincsenek.

Na persze egy átlagember azt mondaná, nincs olyan, hogy örökké.

De ez nem igaz. Hiszen mi az ősz színeiből gyúrattunk, csupa lángvörös, rozsdaszín, barna és arany, melankólia, értelem és érzelem, hideg, de mégis olyan finom és illékony. Ezer rőzsemáglya ég örökkön a lassan úszó felhők alatt, füstjük belevegyül a lomha szélbe. Köztünk is volt szép, nehéz, fájdalmas, melegséggel átitatott, őrültség, szeretetteljes, melankolikus, lassú, értelemmel fűtött, kecses és még százezer kín, de a mellkasomban rakott apró rőzsemáglyán mindvégig égett a tűz, amit azon a napon gyújtottál, mikor megláttalak a fa alatt.

Örökké a barátod leszek.

Mert engem nem fognak holmi szürke rongyok kioktatni a valóság korlátairól.

“We spent some time
together walking
Spent some time just talking
about who we were
You held my hand so
very tightly
And told me what we
could be dreaming of

There’s nothing like you and I

We spent some time
together drinking
Spent some time just thinking
about days of joy
As our hearts started
beating faster
I recalled your laughter
from long ago

There’s nothing like you and I

We spent some time
together crying
Spent some time just trying
to let each other go
I held your hand so
very tightly
And told you what I would be
dreaming of”

Jessica B. Vicious