English Autumn Magic

Nem tudom, azért találom-e ilyen elképesztően gyönyörűnek az őszt, mert egy olyan országot tekintek az otthonomnak, ahol az ősz maga az érzés, ahol minden, a levegő, a hajnalonta leszálló, fehér köd, a természet, az évszázados fák részben, vagy egészen azért léteznek, hogy ezt a beteljesülést elérjék, de talán ez nem is fontos. Bármi is volt a cél a csoda mögött, ősszel tényleg, teljes egészében beteljesül az élet. Összeérik minden szín és illat, a levegő sűrű lesz a lehulló, aranyban égő levelek párájával, az ágakról csüngő almákon kristályként fénylő cseppeket hagy a harmat. És a táj… Northamptonshire, és azok a dombok, melyek ezer lángoló színben ölelik a szelíd völgyeket! Évszázados történelem szunnyad az avarban, tábortüzek és énekek, altatók, fáklyák lángja, könnyű tündértalpak nyomai a fűben. Minden él és lélegzik, és emlékezik. A fák nem felejtik el a törzseik alatt szendergő vándorokat, a lovagokat, kiknek páncéljain meg-megcsillantak az alkonyat előtti utolsó, őszi napsugarak, a tisztásokon rakott tüzeket, melyek felett sercegve sültek az elejtett erdei állatok. A dombok emlékeznek még Viktória királynőre, és az ő udvarára, a nemesekre az almafák alatt, a krinolinos hölgyekre és a csókokra, melyek az őrület mérgével ették be magukat a szerelmesek szívébe. És most, a lehulló levelek rám emlékeznek. Rám, a nedves aszfaltra, az esőcseppekre, amik átáztatták élénkarany széleiket. Látnak, ahogy odalépek a zöldséges standhoz és kiválogatom a legszebbeket az ázott almák közül, majd kiveszek néhány fürtöt abból a ládából, amibe a dércsípte szőlőt pakolták.

Belélegzem az őszi levegőt. Be, lassan, kiélvezve minden pillanatát, hiszen, ahogy megtölt a varázs, újabb és újabb emlékvirágok nyílnak az elmémben. Nincs is szebb az én gyönyörű Angliámnál. Nincs szebb az aranyban úszó domboknál és az évszázados fáknál, melyek ágai óvón kinyújtott karokként védik a völgyeket. Nincs szebb az alkonyatoknál, mikor az erdő felett lassan lebukik a nap, s ebben a pár átmeneti percben mindent betölt a lángszínű ősz. Nincs szebb a ködös estéknél és a parázsként izzó hajnaloknál, mikor a narancssárga pára lassan gomolyogva nyúlik el a fű fölött. Nincs szebb az ódon utcalámpáknál, a Mindszentekre növekvő dísztököknél, az eső áztatta macskaköveknél, a harmattal pettyezett almáknál, a dércsípte szőlőfürtöknél, a végtelenül elnyúló domboknál és lankáknál, az apró boszorkánykunyhóknál, melyek girbe-gurba kéményeiből rég elfeledett varázslatként gomolyog elő a kandallóban pattogó rönkök sűrű, szürke füstje. Nincs szebb Angliánál, akivel lángoló, pattogó, füstös, esős, vörös-arany szerelembe esett az ősz; Angliánál, aki mindnyájunkat hasonlóképpen szeret.

JBV

Springbreak my heart

Félek attól, amit érzel. Félek attól, ahogy rám nézel, mikor kiöltözöm neked. Félek attól, hogy kiöltözöm neked. A kezedet nyújtod, én megfogom, és elveszünk az éjszakában. Csodálattól kitágult szemekkel nézzük az éjszakai fényeket, sárga és piros lampionok mindenütt. Megkérdezed, akarok-e vacsorázni, aztán bevezetsz egy étterembe és udvariasan rendelsz. Szeretek veled lenni. Szeretem, hogy annyira más vagy, mint bárki, akit ismerek. Kicsit olyan, mint én, mégis nagyon különböző.

A fejünk felé borítod a plédet és átölelsz. Azt képzelem, hogy szikrák pattognak az ajkaink között. Szinte érzem és látom őket, csupa fehér, finom villanás, mint a Kilián-fotókon. Gyöngyöket gurítok a nyakad köré, a mellkasodon játszom velük. Ha megcsókolsz, mindennek vége. Ha megcsókolsz… és megcsókolsz. Egy pillanat alatt döntesz, és hirtelen mintha majdnem helyes lenne minden. A válladba fúrom az arcom, lassan táncolunk a hangszórókból ránk omló zenére.

A vitorlásokat nézzük és én egész kicsire húzom össze magam a padon. A kezed a vállamon pihen, aztán átölelsz, és hirtelen minden kimegy a fejemből. Ringanak a tavon a fények, és abban a pillanatban én is ringok velük. Azt suttogod, bárcsak elvihetnél most is palacsintázni. Elmosolyodok. Bárcsak. Annyi dolog van, amit bárcsak csinálna az ember, ha lenne alkalma rá. Bárcsak szeretnélek. Sokkal könnyebben menne minden, ha tudnám, mit érzek irántad. Ha azonosítani tudnám a biztonságot, amit akkor érzek, ha rám mosolyogsz és megpuszilsz, vagy álmomban átölelsz.

Merthogy álmomban gyakran átölelsz. Fura dolog ez. A bizalomnak ez a ritka, igazán mély fajtája hihetetlenül nehezen érik meg bennem, és egyszerre sohasem érzem több, mint egy ember iránt. Nemrég még egy szomorú szemű lány ölelt, aztán senki, és most… valamelyik este arra ébredtem, hogy körém fonod a karjaid. Elsőre fura volt, majdnem kellemetlen, aztán fölszusszantál álmodban és a leheleted megcsiklandozta a fülem. Csukott szemmel mosolyodtam el, majd a kezedre simítottam az ujjaim. Azóta, ha alvás közben megölelsz, mindig biztonságban érzem magam. Mintha te lennél a legnagyobb, legerősebb ember, akit ismerek, mintha bármitől és mindentől megvédhetnél. Szeretek így ébredni. Szeretem azt, ahogy reggelente mosolyogsz rám, szeretem azt a vékony, szögletes keretű szemüveget, amit csak ébredés után és elalvás előtt hordasz. Szeretem, mikor kócos vagy, szeretem, amikor magadra borítod a takarót és álmosan kukucskálsz alóla.

És azt is szeretem, ahogy a vízben átölelsz. Mikor a karjaidban tartasz és azt mondod, én bárhogy gyönyörű vagyok. Egy pillanatra egymás szemébe nézünk, és annyira leköt a pillanat, hogy kifolyik a számból a benne tartott víz. Mindketten felnevetünk, aztán a karjaidba veszel és felemelsz, mintha pihekönnyű lennék. Ha még nem mondtam volna, szeretem, ahogy hozzámérsz. Tisztelettel, bizalommal, meg valami mással, amitől pattogni kezdenek azok a pici szikrák. Veled mindig annyira, de annyira más minden…

Ha most egy könyvben lennénk, azt hiszem, tudnám a befejezést. De az élet több, mint egy egyszerű történet, bevezetés, tetőpont és befejezés. Bármi lehetséges, és általában ami megtörténhet, az meg is történik. Tanácstalan vagyok, ha rólad van szó. Nincs jobb tervem, mint továbbra is átlátszó blúzokat hordani, hogy újra és újra azt mondhasd, milyen csinos vagyok, kedvesen mosolyogni, ha a szemembe nézel és melléd feküdni a mólón, este, hogy együtt nézhessük a csillagokat. Fogalmam sincs a befejezésről, így jobb, ha csak élvezzük, amíg tart, és nem gondolunk a jövőre. Éljünk a csodálatos mában, amíg lehet.

JBV