Arch – Two of a kind

Egy tőről metszettek minket – két nyíló rózsa, közös lényeg. Te és én nem vagyunk emberek. Vagy ha esetleg mégis, hát nem hasonlítunk rájuk. Belülről semmiképp. Míg mások oly könnyen kiismerhetők, hogy szinte a ronggyá olvasott kedvenc könyvünkre emlékeztetnek bennünket az ismerettség első 20 perce után, minket senki sem ismer. Apró, fényes tünkrökkel van kirakva a lelkünk felszíne, az emberek pedig bármennyire is próbálnak a mélyünkre ásni, csak azt látják, ami önmagukból visszatükröződik a felszínünkön. Sokan gyűlölnek minket, de senki sem azért, akik valójában vagyunk. Azt utálják, aminek minket hisznek – amit visszatükrözünk belülről, amit annyira utálnak önmagukban, hogy megpróbálják másokra kivetíteni. És mégis mi lenne jobb felszín egy hasonló projekció számára, mint ezernyi apró tükör? Nem, az emberek sosem próbáltak igazán megismerni minket. Mi? Mi pedig sosem elégedtünk meg semmivel, ami nem nyúlt túl minden ismert határon, minden végleten. It’s never enough until it’s too much – a mondat, amit a legmélyebb szinteken égettek bele a tudattalanunkba.

Mindketten láttunk vért, könnyeket és tüzet; azt a fekete tüzet, ami éjszakánként perzseli szénné a város utcáit. Láttuk mások lelkének mélységeit és addig játszottunk az érzelmek húrjain, amíg mi magunk meg nem tapasztaltunk őket. Voltunk fent és voltunk lent, voltunk mindenhol, ahová ép eszű ember önszántából be nem tenné a lábát. Annyi ember és annyi képzet voltunk, annyi sorsba bújtunk bele pillanatokra, annyi érzést vettünk kölcsön másoktól percekre vagy órákra, hogy az emberek lassan elfelejtették kutatni, mit takar a nevünk. Senkik voltunk – mi voltunk minden és mindenki. Magasan a halandóság berkei felett, magasan az anyag és a szellem berkei felett… lassan megszoktuk, hogy egyik sorsból a másikba surranunk, mikor senki sem figyel.

Megtanultunk mosollyal az arcunkkal átsétálni a poklon, mert megtanultunk nem félni. Ha annyit éltél, annyit gondoltál és annyit éreztél, mint mi, elérkezik a pillanat, mikor rájössz, megszűnt minden aggodalmad; belül már szabad vagy. Egyedül az anyag és a tapasztalás kiolthatatlan vágya láncol még ehhez a világhoz, és te eltökéled, hogy mindent látni akarsz a pincétől a padlásig.

Egykor te voltál Lord Henry, én pedig Dorian. Gyönyörű hazugságokat suttogtál nekem a valóságról, szerelembe ejtettél mindennel, ami csupán hipotézis, teória, illúzió. Te voltál Narcissus, aki a tengerre hajózva csodálta saját tükörképét a vízben, mikor a hullámok alatt meglátott egy arcot – az enyémet. Életedben először vetült a tekinteted valaki másra, és még így is önmagadat szeretted meg bennem először. A temérdek hasonlóságot, az egy tőről fakadó lényeget; a lelket, ami oly hasonló volt a tiédhez. Azt mondtad, én vagyok a leggyönyörűbb nő a világon, és én elhittem neked. Tudtam, hogy igazat mondasz, hiszen a saját szépségeden kívül minden másra vak voltál, amíg nem találkoztunk.

És ahogy a te szemed, anno az én szívem is vak volt az engem körülvevő világra. Semmi sem volt elég, semmi és senki nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy megtanítson szeretni. De te… Szerettem, ahogyan magadat szeretted. Szerettem, ahogy engem szerettél, szerettem, ahogy szeretted a legrosszabb tulajdonságaink, a leghiúbb gondolataink, a leggonoszabb félmosolyaink. Szerettem, ahogy szerettél bennem mindent, amit senki más nem tudott. Lehettem önző és nagyképű, gonosz és szánt szándékkal kegyetlen, te a legszebb mosolyoddal díjaztad a legmocskosabb gondolataim is.

Ez áll hát a nagy titok hátterében. Egymással nem kell, nem kellett tettetnünk. Összetörtük, széttapostuk, felgyújtottuk a világot, és nevetve táncoltunk a hamvain. Velem nem kell jónak lenned. Veled nem kell jónak lennem. Hiába hullik darabokra minden és mindenki egyetlen szavunktól, egyetlen érintésünktől, egymást sosem tudtuk összetörni. Ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, egyenrangúnak. Te vagy a yang; a gonosz, a titokzatos, a gyönyörű, én pedig a yin; az érző, a legyőzhetetlen, a hideg, titkokba burkolt tökély. Egyikünk sem jobb, szebb, több a másiknál – más-más tulajdonságok miatt, de egálban áll a mérleg. Gondolatokkal pakoljuk tele az élet könyvespolcait. És persze élményekkel, ha lehet, olyanokkal, amiket más még nem tapasztalt. Tabuk, végletek, szélsőséges helyzetek és gondolatok… Ujjaink közül lassan kipereg az idő homokja.

Lélekben sosem közeledünk és sosem távolodunk; nyers ésszel nem ismerjük egymást. Gondolatokon keresztülfűzött érzésekkel nyúltunk le oda, ahová az átlag vizsgálódása sosem tudott. Mindketten belestünk a milliónyi tükör alá. Mindketten láttunk darabokat a másikból, egymás valódi énjéből, valamiből, ami a világ számára füst és tükrök mögött rejtőzik. Illúzió az illúzióban… mindketten eltűnhetnénk a világból egyetlen nap alatt. Párizs, London, álnevek, csak egy újabb trükk, csak egy újabb lap a zsebünkben lapuló pakliból. Mi sosem tartoztunk igazán sehová, csupán ahhoz a tőhöz, ahonnan születésünk előtt lemetszettek mindkettőnket.

Mérgező mosollyal rendelsz egy újabb italt. Tökéletes úriember, tökéletes mosollyal. A legszebb, leggonoszabb, legőszintébb, legokosabb, legilledelmesebb, legerősebb, legszellemesebb férfi, akit valaha ismertem. Lassan fűzöd össze az ujjaink, majd a fülembe súgsz valamit, mire mindketten nevetni kezdünk. Hisztérikusan, hangosan, addig, amíg fájni nem kezdenek az izmaink, szúrni nem kezd a tüdőnk, és ki nem csordul az első könnycsepp a szemünk sarkából. Azt mondják, ezekben a pillanatokban látszik csak igazán, hogy nyomot hagyott rajtunk a szerelem. Ilyenkor mindenki látja, hogy ami a felszínen kettő, valójában egy.

JBV

Tribute to the most wonderful people ever

Időnként a veszteségek árnyékába elfelejtjük, mennyi mindent köszönhetünk bizonyos embereknek. Annyira bekebelez az önsajnálat és a fájdalom, hogy észre sem vesszük, mennyi áldozatot hoznak értünk azok, akiknek fontosak vagyunk. Apró gesztusokat tesztnek, rád áldozzák az idejüket, azon igyekeznek, hogy kitöltsék a keletkezett űrt. És emellett gyakran szó nélkül megyünk el, hiszen természetes. Nos… rá kellett jönnöm, hogy nem az. Rá kellett jönnöm, mennyi mindent kaptam az elmúlt pár nap alatt, hogy mennyi időt és energiát áldoztak rám bizonyos emberek, és ezt szeretném nekik megköszönni. Egy kicsit elviselhetőbbé tettetek mindent.

One

Szeretem, hogy sosem kérdezel sokat. Hogy nem kell beszélnem semmiről, amiről nem akarok, hogy éjjel leülhetünk a mólóra, hogy denevéreket nézzünk a Parlament felett, és nekem meg sem kell szólalnom, ha nem akarok. Ülhetünk csöndben, akár percekig, akár órákig, te mégsem állsz fel és nézel érdekesebb elfoglaltság után. Azt is csendesen mosolyogva tűröd, mikor mindenféle banális butaságról monologizálok, csak hogy eltereljem a figyelmem. Fogorvos, filmek, sosem volt helyek… ilyenkor egy kicsit megszűnik a valóság. Pár percre minden elszáll, megteremtve azt az illúziót, hogy a dolgok teljesen és tökéletesen rendben vannak. Melletted szépeket álmodom.

Two

Te már kicsit erőszakosabb vagy kérdések terén, de tudod, mikor kell abbahagyni. Mikor jön el az a töréspont, mikor már nincs mit mondanom. Egyelőre nem. Még nem. Idő kell ahhoz, hogy összeszedetten tudjak beszélni olyan dolgokról, amik apró darabkákra törnek; ezt már te is kezded megérteni. Csukott szemmel pörgünk a vízparton, kezem a kezedben, a fejem valahol máshol. És te megtartasz. Mindig, mindig megtartasz. Magadhoz ölelsz, hosszan és csendben, és én úgy bújok hozzád, mint egy kislány. Jól esik, hogy valakihez ilyen közel lehetek. Jól esik, hogy kérnem sem kell, te mégis mindent a lábam elé raksz. Rám mosolyogsz a sushid fölött; elfelezzük az utolsó gyömbért. Japán cseresznyetea gőze színezi meg a pillanatokat, amíg el nem alszol mellettem.

Three

Azt hittem, a te szótáradban nem szerepel a gyengédség. Hogy veled csak csipkelődni lehet, meg pofozkodni, de mindezt valahogy finoman, szeretettel. Ütöttél már meg teljes erővel, ahogy én is téged. Utáltalak már azért, amiket mondtál, ahogy te is engem. De mindezek alatt biztosan tudtam, hogy szeretsz. Hogy szeretlek. Már az elejétől, az első mosolytól, az első pofontól kezdve. Veled egyszerűen  csak nem kell, nem lehet kimondani azt  a bizonyos szót.
Ha szomorú voltam, általában csak megböktél vagy vicces arcot vágtál, hogy eltereld a figyelmem a problémáimról, és én belementem a játékba. Most… most azonban te is láttad, hogy valami megváltozott. Hogy nem lesz elég kiölteni a nyelved vagy tréfásan vállba bokszolnod ahhoz, hogy eltereld a gondolataim, így olyat csináltál, amit korábban még soha. Valamit, amire nem hittem, hogy képes vagy. Egy óvatlan pillanatban odahajoltál hozzám, átkaroltál, az öledbe húztál, és olyan gyengéden öleltél, mint még alig néhányan. Az ölelés pedig percekig tartott. Egymás után suhantak el mellettünk a megállók, de te nem engedtél el. A fejemnek támasztottad a homlokod és kitartóan, csendesen vontál magadhoz, annyira figyelmesen, hogy alig hittem, tényleg te vagy az. Nem engedtél el, amíg én ki nem bontakoztam az ölelésedből. Már rég leszálltunk a metróról, az aluljáróban álltunk, és bámultak az emberek… Téged ez sem érdekelt. Csak öleltél, öleltél és öleltél addig, amíg el nem csendesedett bennem valami. Megpróbálhatnám megfogalmazni, mit éreztem akkor, de csúfos kudarcot vallanék. Annyi viszont biztos, hogy visszaadtál egy kicsit abból az egyensúlyból, amit elvettek tőlem az utóbbi napok. Soha sem gondoltam volna, hogy ilyen fontos vagyok neked. Köszönöm.

JBV

I hate…

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, nála kevesebbel be miért nem érem?

“Na ki van ott?” – kérdezem mosolyogva, a hátadhoz simulva. Tenyereimmel óvatosan eltakarom a szemed.

“Jess” – feleled és nem látom, de érzem, hogy te is mosolyogsz.

“Honnan tudtad?” – tettetek döbbenetet. Ez csak játék. Játéknak kellene lennie…

“Senki másnak nincsenek ilyen puha kezei, csak Jessnek” – feleled még mindig mosolyogva, én pedig küzdök, hogy állva maradjak a döbbenettől. – “Tudom, hogy nem kellene ilyet mondanom… tudom, hogy régen volt…” – próbálsz erőtlenül szabadkozni.

“Nem… én… én nem…” – tudom, mit akarok mondani, a szavak egyszerűen mégsem jönnek a számra. – “Nem hittem, hogy még… gondolsz rám” – nyögöm ki végül, bár ez komplett hülyeség. Pontosan tudom, hogy gondolsz rám. Csak mondanom kellett valamit…

“Többet, mint kellene…” – komorodsz el, én pedig leeresztem a kezeim. Nem fordulsz meg, én sem fordítalak magam felé. Itt van közöttünk a határ. Annyira szeretlek, annyira gyűlöllek, hogy ugyanazzal a mozdulattal tudnálak megcsókolni és leszúrni.

De ott a fal… Az üvegfal. Talán csak én nem akarok új “elsőt”? Talán csak te nem akarsz kötöttségeket? Talán csak egyszerre akarjuk és nem akarjuk, hogy a másik a közelünkben legyen?

De ott a fal. És én nem fogom eltörni.

Ha kell a kincs, hát küzdj meg a sárkánnyal, ó, te bátor lovag!

I’ll swallow up all of you
Like a big bottle of big, big pills
You’re the one that I should never take
But I can’t sleep until I devour you
I can’t sleep until I devour you
You’re a flower that’s withering
I can’t feel your thorns in my head

Jessica Brooklyn Vicious